A tizenötödik órában még mindig talpon. Már alkonyodik. Én meg futok, aztán futólépés, aztán gyaloglok, sétálok, vánszorgok, végül lefekszem a sárba, és a halál faszára kívánom az egyébként mesés zöld rétet a takaros házikókkal és az osztrák tehenekkel együtt, és soha többé nem akarok felállni, de triatlonozni meg főleg. A supporterem próbál türelmes lenni, megadni a kikönyörgött két perc pihenőt, de közben infarktust kap a stressztől, mert az ellenőrzőpontokat sorra zárás előtt pár perccel érjük el. 

2019. Április 25.

Tegnap ráérősen pakoltam be az utolsó darabokat a 75 literes túrahátizsákba és a milliméterre pontosan kézipoggyász méretű kék bőröndbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a TAP légitársaság személyzete a többiektől megszokott engedékenység helyett kipakoltat majd velem a 11 kilóból hármat, és be is csekkoltatja végül ezt a csomagomat is. Köszönöm - mondtam rezignáltan. Nyasgem - gondoltam magamban.

Különös szilvesztert tudhatunk magunk mögött, csak nem úgy, ahogy Cserháti Zsuzsa megénekelte, vidám hóemberrel – hanem sokkal inkább medvetámadásban és halálfélelemben gazdag, intenzív néhány napot. Móka, kaland, kacagás, bolondjeti!

Eleinte fel sem fogtam. Annyira lefoglalt az a világ, ami őutána következett. Kicsit kényszerítenem kellett az agyam, hogy a továbblépésre összpontosítson, hogy ne merengjek vissza, hogy átjárjon az a felszabadult izgalom, az eufória, amit az új kezdet okoz - és ez többnyire sikerült is.

Persze néha bevillant még. Nem is a képe, vagy konkrét élmények, történések, érintések... csak a ráeszmélés, hogy ő még létezik, de már nem itt, már nem velem. Olyankor úgy hasított belém a tudat, hogy számomra ő nincs többé, olyan hirtelen, fájón, mint a szerencsejátékos másnaposan ébredező elméjébe az előző éjjel elkártyázott millió, aminek az emlékét a vodkagőzös álom jótékonyan kitörölte. Nincs.

Patagónia óta alig írtam. Nem volt időm, amit igazából én sem hiszek el magamnak, hiszen az edzések, a versenyek, a változó mennyiségű munka, a napi négy sakkjátszma mellett is többször kaptam magam azon, hogy Szomszédokat nézek, pedig megfogadtam, hogy kétszer ugyanazt a tartalmat nem fogom többé fogyasztani, mert ahhoz aztán tényleg túl rövid az élet. Persze vannak kivételek. Louis C. K., Office, Family Guy, Colter Wall, Vámos Miklós, Peep Show, meg az a kutya youtube-on, aki azt álmodja, hogy szalad, aztán félálomban nekimegy a falnak.

A müncheni reptéren ülök két hosszú nap után, mikor először nyitok fehér pixelekből álló, új lapot. Az új lapokban van valami izgalmas és nyomasztó is: magukban hordozzák a csoda lehetőségét, és magukban hordozzák a semmi lehetőségét is. Pedig nincs rosszabb, mint egy meg nem írt történet. Bár Karády Katalin szájával Mihály István azt énekli, hogy 

Mindig az a perc a legszebb perc,
Mit meg nem ád az élet,
Az a legszebb csók, 
Mit el nem csókolunk.
Mindig az az álom volt a szép,
Mely gyorsan semmivé lett,
Amit soha többé meg nem álmodunk.

Ebben is van valami. 

Reggel hét óra. Beszűrődik a napfény a sátorba. Nyújtózom egyet, el is mosolyodom, hiszen ez a kedvenc helyem a világon: a sátram. Kezembe veszem a könyvem, kisétálok, élvezem a Fátra levegőjét, lélekben már készülök a kávémra és a mai 140 km-es bringázásra.

Elsétálok a kocsi mellett. Aztán megtorpanok. Valami nincs rendben. Bekiabálok a másik sátorba: "Anna, te dobtad ki a szerviztáskámat a kocsi mellé?" Valami álmos és önérzetes válasz érkezik, miszerint miért tett volna ilyet, és valahol ez jogos.

2018. április 13.

Reggel a kakaó és a keksz emlékével ébredtem, egyikből sincs már, és konvertibilis élelmiszerem se nagyon maradt, amit el tudnék cserélni, úgyhogy innentől tényleg a maradék tésztára és zabra vagyok kárhoztatva. Ma korán reggel (9) indultunk el, és dél körül értünk a következő táborhelyre, Frances-be, három óra gyaloglás után. Végre egy laza nap. A gerinccsigolyáim már sajogtak, és egész biztos, hogy három centivel alacsonyabb vagyok, mint rendesen. 

2018. április 9.

Sérón nevű táborhelyünkön fekszem a sátorban, ami az egyik kedvenc helyem a világon. Fura, mert számos defektem közül az egyik az enyhe klausztrofóbia, itt mégis jól érzem magam. Eddig működik a gyógymód, amit exposure therapy-nek hívnak: tériszonyra hegymászás, kóros lustaságra ultrafutás és triatlon, klausztofóbiára sátor. Kb. 14 km-re vagyunk a Torres del Paine Circuit bejáratától, Las Torrestől. Nehéz nap volt, hajnali keléssel, két és fél óra buszozással, aztán négy óra gyaloglás a 20 kilós hátizsákkal - mindössze egy nap pihenővel az UltraFiord után. Itt úgy döntöttünk, ma nem megyünk tovább, inkább holnap tudjuk le a 35 km-es távot, hogy behozzuk a mai lemaradást.