Különös szilvesztert tudhatunk magunk mögött, csak nem úgy, ahogy Cserháti Zsuzsa megénekelte, vidám hóemberrel – hanem sokkal inkább medvetámadásban és halálfélelemben gazdag, intenzív néhány napot. Móka, kaland, kacagás, bolondjeti!

Az előzetes

Indulás

Nagy gondot fordítottunk az ideális szálláshely kiválasztására. Kilenc (munkáltatómhoz: szigorúan munkaidőn kívüli) órát töltöttem a booking.com-on, valamint szlovák megfelelőjén, mire sikerült leszűkíteni a kört 5 lehetőségre. Ekkorra már kellőképp elvesztettem a fonalat ahhoz, hogy relfexből megörüljek egy hatodik, a toplistán nem szereplő szállásnak, és azonnal lefoglaljam (abban a hiszemben, hogy ez az öt nagyon jóból frissen felszabadult egyik), mit sem törődve azzal, hogy a foglalás lemondása esetén is a díj 100%-a fizetendő. Ráeszmélés, istenkáromlás lenyűgöző nyelvi leleménnyel, telefonálgatás, könyörgés a szállásadónak, hogy nézze el a tévedést, könyörgés a booking.com ügyfélszolgálatának, hogy ne terheljék meg a kártyámat. Törekvésemet siker koronázza, nem vonják le az összeget, a foglalás törölve.

Második nekifutásra sikerül végre az erdő kellős közepén, kilométerekre a falutól találni egy megfelelő lakot, amely a három kritériumból (legyen erdőben, legyen wellness, legyen wifi) egynek meg is felel. Irány Horna Lehota!

A négyórás úton a Spotify gondoskodik a felhőtlen hangulatról: a repertoárban Bokor Jánostól Frank Zappáig mindenki megtalálható. A videojátékok világában sidequest-nek neveznék az izgalmas mellékszálat: a Shell SMART pontjaimból 3125 ez év végén lejár, és mivel nem szeretnék Philips hajszárítót, ezt a keretet az út során el kell kávézni. Az életem egy hullámvasút.

Ahogy áthaladunk az első erdőkön, Zólyom felé kicsit hasogat a lelkem Trianon-sérült fele, dehát ugye a mezozoikumban meg még mindannyian Pangeához tartoztunk, aztán mégsincs rá emléknap meg "nem nyugszunk bele" autómatrica, úgyhogy másra terelem a gondolataimat. Azért egy-egy százéves fenyő láttán elmerengek, hogy az még talán magyar földön sarjadt (hiszen 1919 júniusáig a Nyitra-Kassa tengelytől Délre hozzánk tartozott egy rövid ideig minden). Történelmi áttekintés vége.

Waterworld

Kedves barátommal és edzőmmel első este már nem erőltetjük a túrázást, helyette inkább megtaláljuk a környék legtúlárazottabb wellness-komplexumát. Itt valami szemét gazember nem átallotta két medencének a „Vízivilág” fantázianevet adni, de legalább van szauna meg gőz is, így végre bevetésre kerülhet a családomtól karácsonyra kapott kutyafülű szaunasapka. Ahogy ott ülök a 95 fokban a három közül a legfelső padon, fejemen a sapkával, magasztos érzés kerít hatalmába: a szauna, sőt a szaunázás koronázott királyának érzem magam, és elégedetten tekintek le az alsóbb padokon helyet foglaló alattvalóimra. Így. Szaunázzatok szépen. Amíg én vagyok a szaunakirály, itt mindenkinek jut szauna.

A szálláson keveredik a puritán báj a modern funkcionalitással. Kivételt a fürdőszoba tolóajtaja képez, amelynek üveglapja puritán funkcionalitást ötvöz modern bájjal: félig átlátszó, és éktelen csikorgás kíséretében nyílik és záródik. A tejüveg budiajtó megálmodója talán így szerette volna házaspárok százainak életébe visszacsempészni az elveszett erotikát, hiszen mint a jó fehérnemű, ez az ajtó is csak sejtet, de teljesen meg nem mutat, mikor valaki rákuporodik a fajanszra.

Internet nincs, annak semmilyen formája nem elérhető, illetve az EDGE azért néha átenged egy-egy szöveges üzenetet. Van viszont HDMI kábel a tévéhez, így az olvasásban megfáradt szemünket pihentethetjük az Office sorozaton, valamint egy magyar filmen, amelyben csak az első óra végén derül ki Rudolf Péterről, hogy ő az.

Az első túra

Másnap reggel túraszettet öltünk és reméljük, hogy a fontosabb útvonalakat letaposták. (Kik?) Bakancsban, túrabottal vágunk neki a közeli Jasenie faluszélről a kéknek, és nagy meglepetésünkre a jég ellenére is tudunk haladni. Ritkulnak a házak, ahol laknak, aztán már azok is, ahol nem. Egy magányos vasúti kocsi, egyre kevesebb aszfalt, egyre több erdő. Itt nincs nyüzsgés, mint a Fátra északi oldalán, vagy a Magas-Tátrában. Nem találkozunk emberrel. Élvezem, hogy nem kényelmetlen a csend sem két beszélgetés között. Ma már kevesen tudják, amit Mikos papa még tudott, amikor ültünk nyáron a barna kerti padon, és órákig néztük szótlanul, hogyan húznak csíkot az égre a repülők: hogy nem kell mindig pofázni.

Gyanús, amikor egy biztonsági felhívás úgy kezdődik, hogy „abban a valószínűtlen esetben”. Ez a bevezetés előzi meg a tájékoztatást egy fára szögelt táblán néhány órával később a kék és zöld sáv találkozásánál, és a folytatásban arra hívja fel a figyelmet, hogy a barnamedve területére érkeztünk. Korábbi ismereteimmel ellentétben itt azt javasolják, hogy kerüljük a szemkontaktust (azaz a medvével flörtölni tilos), és szépen, nyugodtan (!) hátráljunk el. Igen. Látom magam, ahogy medvetámadás esetén szemlesütve, komótosan kihátrálok az erdőből, mélyeket hajlongva, mint valami inas, és közben bocsánatkérően mormogok magam elé. Valójában viszont a következő szavak villannak át az agyamon piros, félkövér nagybetűvel: MEGEVŐDÉS, HÚSCAFAT, KARVESZTÉS, BÉL.

A zöldön indulunk lefelé, de 60 centi a hó. Kinek térdig, kinek combközépig ér. Hamarosan eljön az idő, amikor a politikai korrektség majd odáig fajul, hogy egy kisnövésű embert nem lehet többé alacsonynak hívni, hanem mondjuk „korlátozott magassággal is teljes életet élő személy”-ként kell utalni rá, de ma még kimondhatom: túrapartnerem alacsony. Szerencsétlenkedünk néhány tíz métert, hótalpat természetesen a franc se hozott, aztán feladjuk, és a bejáratott útvonalon indulunk vissza.

Elfogyott az ezévi adag versenyszellem, fásultan konstatáljuk, hogy legegyszerűbb visszafordulni és keresni egy újabb wellnesst, mert a hegymászós motivációs idézetekkel ellentétben van boldog élet a komfortzónán belül is. Félúton megpróbálunk azért még bejutni a hegyoldalban kicsit fentebb ülő menedékházba. Mindössze 20 perc négykézláb, és már ott is ülünk a bezárt kunyhó előtti padon ropit falatozva. Szállóigévé nemesült szóváltás: Ugye, milyen jó itt, Matula bácsi? Jó. Annak, aki szereti, jó.

További kalandok és popsí

Hogy a szót tovább ne szaporítsam, engedem haladni protagonistáinkat a katartikus végkifejlet felé. Másnap, december 30-án azt hisszük, hogy feltúrázunk a Chopok-ra, ám ismét csúfos megfutamodásra kényszerít bennünket, sokat látott sportembereket és túrázókat az anyatermészet. Alábecsültük a combközépig érő hó visszatartó erejét, és az első lehetőségnél rövidítenénk jobb kéz felé abban a reményben, hogy arra járható lesz. Nem lesz. 

Így szégyenszemre kivergődünk az 584-esre, felkocogunk az első lanovkáig, felvitetjük a seggünket a Chopokra, mint valami amerikai nyugdíjas csoport, és az Energy Bar-ban paradicsomlevest szürcsölgetünk. Ezután mint aki jól végezte dolgát, ismét lanovkára ülünk, visszaereszkedünk a kiindulási pontra, kiszállunk, nagyot szippantunk a fenyves hűs illatából, és ugyanazon lélegzettel a következőt közlöm Annával: "Bassza meg, a botok." Ugyanis másfél pár, azaz három darab, viszonylag magas árfekvésű túra- és futóbot az Energy Bar-ban maradt a fogasra akasztva. Ekkor meg vagyok győződve, hogy az anyagi kár jelentős, de a sors másnap kontextusba helyezi majd az eseményeket, és akkor már örülnék, ha az elhagyott bot lenne a legnagyobb problémám.

Másnap, azaz Szilveszter napján ugyanis újra nekivágunk a Chopok megmászásának. A természetes szelekció egyik stratégiája lehet, hogy az ilyen hülyéket páratlan kitartással és akaraterővel vértezi fel, hogy ha már elkerülhetetlen, hogy otthagyják a fogukat valamelyik hegyen, akkor mihamarabb essenek túl rajta. Visszamegyünk tehát ugyanazon az útvonalon, autóval közelítve meg a helyszínt. Az előző napról ismerős, havas emelkedőhöz érve látjuk, hogy egy Q7-es Audi tolatva ereszkedik vissza. Hát én ezen tegnap átmentem, mint a szar - gondolom így magamban, - ez az életképtelen meg négy kerék meghajtással is bénázik, na majd én mindjárt. Ennek megfelelően ahogy kifordul tolatva az Audi, én nagyfokú magabiztossággal neki az emelkedőnek. 100 méter múlva kezdünk lassulni, aztán megállni, aztán legnagyobb meglepetésünkre minden kontrollt elveszítve a jármű fölött visszafelé csúszni. Félelmetes, ahogy a másfél tonna vas gázra, fékre, kézifékre, kormányra nem reagálva, gyorsulva csúszik vissza. A fekete doboz a következő párbeszédet őrizte volna meg az utókor számára:

- Ugorj ki! Most, amíg csak tízzel csúszunk! - Pisti.

- Nem, nem hagylak itt! - Anna.

A Titanic végjátékát idéző dialógust követően a gépkocsi egy jégbuckába csapódva megáll. Aki pedig azt hiszi, hogy ettől még nem megyünk el popsízni aznap, mint a szél, az nem is tévedhetne nagyobbat. 

Mádve

December 31. Leszáll az est a Tátrára. Mint nagymama kövér dunnája, úgy takarja be az alkonyi csönd a tájat. Levél sem rezzen, csak a csizmák ropogása hallik a friss havon, ahogy ketten megyünk az úton, céltalan, komótos léptekkel. A háztól a sötét erdő közepe felé haladva a távolsággal fordított arányban szűkül össze az ember... gyomra. Így mendegélünk, ismét hallgatásba burkolózva, míg be nem következik a harmadik típusú találkozás: mintegy 30 méterre tőlünk, a fák között megpillantjuk az egyértelműen medvéhez tartozó szempárt, Anna hallja is, de nekem az adrenalinfröccstől megszűnik a hallásom jó tíz másodpercre. Ha minden igaz, most kellene lefelé nézni, szabadkozni, lassan hátrálni... ehelyett kiadjuk a vezényszót: baszki, futás! - és ész nélkül rohanni kezdünk. Bakancsban nem futottam még sprintet, de mint kiderül, nem lehetetlen 4:30 körüli százakat produkálni. Még halljuk, hogy a medve futva a mellettünk lévő tóba lép tocsogva, aztán szerencsére elmarad mögöttünk. Mi pedig 180-as pulzussal visszaérünk a házba 5 km futás után, és a beszélgetésünk főleg annyiból áll, hogy "baszki", "láttad?", "hát ez!". Eléggé repetitív.

Szilveszteri alkoholmentes pivónkat kortyolgatva végiggondoljuk, mik a tanulságok mindebből, mit is csinálnánk legközelebb másképp. Arra jutunk, hogy semmit.