Patagónia óta alig írtam. Nem volt időm, amit igazából én sem hiszek el magamnak, hiszen az edzések, a versenyek, a változó mennyiségű munka, a napi négy sakkjátszma mellett is többször kaptam magam azon, hogy Szomszédokat nézek, pedig megfogadtam, hogy kétszer ugyanazt a tartalmat nem fogom többé fogyasztani, mert ahhoz aztán tényleg túl rövid az élet. Persze vannak kivételek. Louis C. K., Office, Family Guy, Colter Wall, Vámos Miklós, Peep Show, meg az a kutya youtube-on, aki azt álmodja, hogy szalad, aztán félálomban nekimegy a falnak.

A müncheni reptéren ülök két hosszú nap után, mikor először nyitok fehér pixelekből álló, új lapot. Az új lapokban van valami izgalmas és nyomasztó is: magukban hordozzák a csoda lehetőségét, és magukban hordozzák a semmi lehetőségét is. Pedig nincs rosszabb, mint egy meg nem írt történet. Bár Karády Katalin szájával Mihály István azt énekli, hogy 

Mindig az a perc a legszebb perc,
Mit meg nem ád az élet,
Az a legszebb csók, 
Mit el nem csókolunk.
Mindig az az álom volt a szép,
Mely gyorsan semmivé lett,
Amit soha többé meg nem álmodunk.

Ebben is van valami. 

A reptér előtt 24 órával, késő estébe nyúló felkészülést követően, három órás találkozó keretében kellett 25 percben bajor cégvezetőket meggyőznöm valamiről, amiről magam sem voltam teljesen meggyőződve. Oda és vissza is 270-nel suhant brit kollégámmal és velem a szintén bajor márkájú gépkocsi a makulátlan német aszfalton, aranyló búzamezők között. Megengedek magamnak egy brexites viccet: So, is this your first time in Europe? Heherészés. Az ablak valószerűtlenül tiszta, mintha nem is lenne. Lankadó figyelemmel folytatok udvariassági társalgást. Absolutely. Yeah. Yeah. Yep. Haha, yeah. (Ott a távolban mik lehetnek azok a hegyek, vagy dombok? Milyen zöld volt múlt héten a Börzsöny! Hétvégén Janosik pályabejárás, ott sokkal sziklásabb az útvonal, mint ezek a szelíd lankák...) Sorry, what was that?

Szóval most München, reptér. Átülök a 22-es kapuhoz, mert a hátam mögötti sorban két kisgyerek közül az egyik ugat, a másik nyávog, kicsit távolabb egy harmadik pedig artikulálatlanul ordít. Óvodapedagógusi gének híján felnyalábolom a mindenféle kábeleket és eszközöket, és a kávémat a laptopomon egyensúlyozva elköltözöm.

Kortyolgatom az amerikánót, ami igazából a hosszú kávé marketinges neve, valójában meg csak kávé sok vízzel, de most nem megyek bele, hogy mennyire fáj nekem, ahogy itt a gyarmati balkánon tört külföldiséggel, esetlenül, lihegve próbáljuk tartani a lépést a globalizációval, sajnos leginkább csak a külsőségek terén.

Ránézek a jobb csuklómra. A rikítósárga papírszalag már majdnem teljesen szétfoszlott, alig vehető ki rajta a felirat: Austria Extreme Triathlon - Athlete. Négy hete ugyanis még atléta voltam. Ráadásul az edzőm kedvenc atlétája, illetve kedvenc atlétatrikója, ahogy ő mondja. Jól esik hordani ezt a karszalagot, mert senki más számára nem hordoz semmilyen jelentést, csak nekem. Bárki más azt hiheti, hogy valami sárban fetrengős fesztiválról maradt rajtam a koszlott belépő. Ez egyébként nem is áll messze az igazságtól.

Ez volt az első versenyem, ahol kötelező volt a supporter, a segítő. Elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy ezt a kihívást nem egyedül élem majd meg. Van ugye ez az egyedüllét-filozófiám, mely szerint az ember nem ismerheti meg önmagát, amíg nem hajlandó kilépni az őt körülvevő szociális hálóból, legalább egy-egy ilyen megpróbáltatás erejéig, úgyhogy szoktatni kellett magam a gondolathoz. Az is kiderült, hogy a segítő itt nem csak sok sikert kíván a verseny elején, aztán alkalomadtán benyújt egy kulacsot a pálya széléről. A verseny másnapján így állítottam emléket az eseményeknek és a segítői munkának:

A supporter

 

Supporter. Támogató. Segítő. Társ. Nem az ő nyakában lóg az érem, pedig nem biztos, hogy könnyebb a dolga, mint a versenyzőnek. Hajlamosak vagyunk a versenyzőt tekinteni a nap hősének, pedig nem véletlen, hogy a támogató is ott áll vele a színpadon, és a taps neki is szól.

Hónapok óta írja az edzéstervet, rendszeresen küzdve a versenyző hisztijeivel, aki hol többet akar edzeni, hol kevesebbet, nem annyi szintemelkedéssel, nem aznap, nem ott, nem olyan gyakorlatokkal.

Figyeli a Training Peaks görbéit, hogy a megmérettetésre ideális legyen a „fittség”, a „forma” és a „fáradtság”.

Projektmenedzsert megszégyenítő körültekintéssel nyomtat, jegyzetel, útvonalat elemez, frissítőpontokat tervez, szintidőket számít.

Háromszoros ironman, de nagyon izgul – jobban, mint ha ő állna rajthoz. Óriási felelősség, hogy rajta múlik valaki másnak a sikere.

Gondolatot olvas. Visszaszalad fánkért, mert a versenyzőnek az a másik fajta jobban tetszett. Kávét főz, melegszendvicset készít, sofőrködik.

Aztán hajnali kettőkor kel. A fáradtságot nem mutatja, hiszen neki kell most motiválni, lelket önteni. Hússzor átgondolja, hogy minden felszerelés be van-e pakolva.

Valamivel hajnali három után a rajtban öltöztet, ellenőriz, előkészít, kísér, bátorít. Nem mutatja, hogy fogalma sincs, mi a francot keresnek mindketten napkelte előtt Graz mellett, a jéghideg Mura partján.

Ahogy a versenyző kiér a vízből, lerángatja a neoprén ruhát, meleg teát és müzliszeletet adagol, GPS jeladót helyez fel, rajtszámot akaszt, ránéz a kerékpárra, hogy minden rendben van-e. Aztán összepakolja a széthagyott felszerelést, autóba ül, és nekivág a 210 km-es távnak. 10 órán át fog vezetni. Előz, bevárja a versenyzőt, ellátja, előz, bevárja, ellátja.

Az első telefont fél óra után kapja: olyan hideg van, hogy be kell iktatni egy plusz megállót, és mellényt adni a versenyzőre. A nap további részében az igények nem fogynak. Ahogy egyre kimerültebb az „atlétája” (ahogy hivatalosan nevezik), egyre nagyobb rajta is a teher. Olykor artikulálatlan motyogásból kell megértenie, hogy most egy kávét kérne, vagy sótablettát, szeletet, izót, plusz ruhát, kesztyűt, csősálat, zselét, miegymást. Pedig ő is fárad már, de persze nem mutathatja.

4 km úszás, 210 km kerékpár és 3400 méter szintemelkedés után töretlen lelkesedéssel készíti fel a depóban a versenyzőt a futószámra. 27 km-től együtt fognak futni, de még így is kihasználja a maradék két találkozási lehetőséget, és előz, bevár, ellát. Aztán rohan, hogy a 27 km-es ellenőrzőponttól még vissza tudjon futni 25 km-ig, és így többet tudjanak együtt megtenni a távból.

Síkon még minden rendben van. Aztán szürkületkor jön a Dachstein emelkedő – azaz a maradék 20 km szinte végig fölfelé, 1920 méter magasra. 25 km-nél ér rohanva az atlétája elé, aki ekkorra már holtfáradt. Próbálja diktálni neki a tempót, húzni, hogy meglegyenek a szintidők az ellenőrzőpontokon, de egyre nehezebb dolga van. Ahogy sötétedik, a versenyző már szédül, leragad a szeme, rossz a gyomra. Az emelkedőket legtöbbször már csak gyalogtempóban bírja.

Leszáll az este a fenyvesre. Egyre többször kell megállniuk egyperces pihenőkre. Aztán amikor az atlétája kér két percet, és lefekszik az esőben a sáros fűbe, akkor ő nagyon kétségbeesik. Felmerül benne, hogy mi van, ha nem tudják befejezni. Kétpercenként nézi az órát, számolja fejben, hogy mennyi idejük van a következő pontig. Aztán felrángatja a versenyzőt, nem engedhetnek meg több pihenést.

Elérik a következő pontot. Nagyon sokan mögöttük már nem - számukra a verseny végetér. Az azutáni állomásig viszont már rohanni kell, de azt is elérik. A fejlámpája alig pislákol, kézben lóbált telefonnal világít az alpesi, technikás útvonalon, süvítő szembeszélben és havasesőben – de nem panaszkodik, mert egyetlen célja van: hogy beérjen az atlétája.

...

Ha tanultam valamit a 2018-as Austria Extreme Triathlon-on, az nem az, hogy hogyan lesz valakiből ironman. Azt tanultam meg, hogy milyen a tökéletes supporter, és milyen egy igazi barát. Köszönöm neked, hogy célba értem.

 

Ez tehát a supporter. Ilyen tehát egy extrém triatlon. Így néz ki tehát, amikor nem egyedül érek el egy olyan mérföldkövet, ami addig elérhetetlennek tűnt. Ilyen felállni azután, hogy a fáradtságtól összeestem. Ilyen elfogyasztani fél kiló Hammer zselét.

A verseny közben azt éreztem, hogy soha többet. A Dachstein felé komolyan fontolgattam, hogy hagyom ezt az egész kibaszott triatlont a francba, és rituálisan elégetem az összes sportszeremet. Másnap viszont már euforikus révületben tervezgettem, hogy pontosan hogyan fogom végigcsinálni a teljes Xtri World Tour-t.

A Tüskevárban Tutajos a sármelléki nádasban így szól öreg házigazdájához:

- Ugye, milyen jó itt, Matula bácsi?

A vén pákász így felel:

- Jó. Annak, aki szereti, jó.

Nos, az extrém triatlon is ilyen: annak, aki szereti, jó.