Már Aucklandben, egy padon írom a beszámolót, nehéz szívvel és végtagokkal hagyom itt az országot holnap. Olyan élhető hely, tele természeti csodákkal, becsülete van a munkának, és a közvetlenség és kedvesség valahogy őszintébb itt, mint máshol az udvarias vagy épp képmutató mosoly az arcokon. A hírekben sokat hallani konfliktusokról, mégis a mindennapokban tökéletes összhangban él itt helyi, bevándorló és maori őslakos, és a közbiztonság az Izlandon tapasztalthoz hasonlónak tűnik. Épp ezért meglepő, hogy statisztikailag itt az egyik legmagasabb a börtönlakók aránya, valamint a droghasználóké is (főleg a metamfetamin van jelen kritikus mértékben). Mindez a rövid tartózkodás alatt nem volt szembetűnő persze. Az ország munkavállalás szempontjából ideális, cseresznyeszedéssel nettó heti 1200 dollárt meg lehet keresni, és annyival nem magasabbak azért az árak.

200 elvakart csípés van a testemen, a homoki légytől származnak, ettől a főleg itt megtalálható, alattomos vérszívótól. Nem hordoz fertőző betegséget, de szinte lehetetlen a déli szigeten megmaradni tőle. A lábaim rettenetesen fájnak, de boldog vagyok, és nehéz lesz hazatérni, mint mindig. A vaskos Vámos Miklós kötetből, amit alkalmi túratársak megmosolyogtak, szinte semmit nem olvastam, annyira eltelt az agyam az újjal és a széppel.

Vettem egy sört. Csak odatartottam a MasterCard feliratú plasztikkártyát egy terminálhoz, és azonnal kaptam egy hideg helyi világost. Ez a luxus. Meg a száraz ruha. Az étel. A víz. És valahol ezért csinálom mindig ezeket a nomád túrákat, hogy helyretegyék kicsit az értékrendemet. Hogy emlékeztessenek, mit ér egy szerető sms, egy puha ágy, vagy csak egy menedék éjszakára, vagy egy kocka csoki. Hogy visszaessek kicsit a Maslow-piramis aljára. Azt hiszem, most is sikerült.

Február 9-én szálltam le Aucklandben. A poggyászkiadásnál türelmesen vártam, bár már csak ketten maradtunk egy idős hölggyel, aki aggódni is kezdett. Bennfentes mosollyal megnyugtattam: aggodalomra semmi ok, jönni fog az mindjárt - ennyi csatlakozásnál (ő is Szingapúron és Sydney-n keresztül érkezett) ez normális. Fél órával később az elveszett csomagok pultjánál álltam sorban mögötte, hogy rögzítsék az adataimat. Minden testreszabott futófelszerelésem benne volt a szombati ultramarathonra: a cipők, a ruhák, a gélek. Tettem még pár kört a reptéren, vártam, hátha... de nem jött, úgyhogy elindultam az autókölcsönzőbe, hogy felvegyem Hunyadit, az ütött-kopott kis Hyundai i30-ast. Természetesen a rossz oldalra próbálok beszállni a jobbkormányos autóba, a kölcsönzős vigyorog, én úgy teszek, mintha csak a táskámat akartam volna betenni, rásandítok, még jobban vigyorog, tudja ő. Aucklandben az első fél óra vezetés kabaré, mindig jobbra tartanék, és minden kanyarnál az ablaktörlőt kapcsolom be index helyett. Aztán lassan belejövök. Késő este érkezem Rotoruába a Kiwi panzióhoz. Minden sötét, egy cetlin egy telefonszám, amit hívok is, de nincs válasz. Kb. 20 perc után álmosan, de mosolyogva ajtót nyit a panziós, beenged. Végre meleg zuhany, aztán kipakolok a puritán szobában, és szinte azonnal elalszom.

Február 10-én, a verseny előtti napon beszerzőhadjáratot indítok Facebookon. Csodák csodájára a helyiek összetartó munkájának segítségével sikerül ugyanolyan cipőt beszereznem (bár ez még nincs betörve), egy ötujjas zoknit is, és egy kompressziós nadrágot az Expo-n, úgyhogy igazából minden megvan a futáshoz, bár a kipróbált gélek hiányozni fognak.

Február 11-én, a verseny napján négykor már nem bírom tovább az álmatlan forgolódást, így semmi alvással magam mögött összepakolok, felöltözöm, és elindulok a rajthoz. Egy kanadai futó téblábol a Holiday Inn előtt, kiszúrom, és felajánlok neki egy fuvart a rajtba. Ötkor oda is érünk, a maradék egy órában sikerül is megfáznom, mert nincs több 8 foknál. 6-kor viszont teljes elszántsággal a rajtvonalnál állunk, erőt merítünk a maori áldásból, és elindulunk. Gyönyörű és hálás pálya, csodálatos napfelkeltében van részünk. Gélek hiányában a frissítőpontokon a nutellás kenyeret zabálom, amennyit csak tudok, és Tailwind iso-val töltöm a kiürült kulacsokat, szerencsére a gyomrom jól fogadja az ismeretlen ízeket. 9 körül átszáguld előttem az első oposszum, velük fogok majd még találkozni a következő hetekben. Gyönyörű erdőkön és tájakon visz az út, így viszonylag gyorsan eltelik az a 87 km, de az utolsó, 3 km-es egyenes szakasz a fenyvesben nagyon megvisel. A célban többszöri próbálkozásra majdnem jól bemondják a nevemet, és fél órával később már a buszon didergek, ami visszavisz a rajtba a kocsihoz.

Február 12-én kapom az értesítést a repülés történetének leggyalázatosabb csomagkezelő-szolgáltatójától, a Menzies-től, hogy megvan a csomagom. Belföldön még kétszer elkeverik Auckland és Rotorua között, de estére azért kézhez kapom. Addig járok egyet a gyönyörű fenyves óriási vörösfenyői közt, és megnézek egy-két tavat. Este továbbindulok Dél felé, kb. 2000 km-t kell majd megtennem, így szorít az idő. Éjjel Taupo-ba érek, muszáj aludnom kicsit az autóban, aztán korán reggel indulok tovább.

Február 13-án kora reggel érek Whakapapába, ahonnan majd az első túra, a Tongariro Northern Circuit indul. A DOC (Department of Conservation), aki a nemzeti parkokat kezeli, azt javasolja, inkább fordított irányban tegyem meg, azaz Waihohonu felé induljak, mert vihar várható. Bár nem veszem túl komolyan a figyelmeztetést, úgy teszek, és milyen szerencse, mert két órával később egy szikla tövében azt várom, hogy csendesedjen a 70 km/h-s szélvihar, ami egy lovat is felborítana, nemhogy az én 80 kilómat a 23 kilós hátizsákkal. A folyón lehetetlen átkelni a szél és a sodrás miatt, de 500 méterrel lentebb találok egy sekélyebb, szélesebb szakaszt, ahol át tudok gázolni. A vízállónak mondott Hanwag bakancs teljesen átázik - milyen praktikus ez a gore-tex, hogy nem engedi ki a vizet belőle, gondolom magamban. A fényképezőgép is aggasztóan párásodik, de a Lumixok jól bírják, a korábbi verziója a tengervizet is túlélte. Kora este érek a Waihohonu menedékházba, meg sem próbálok sátrat verni a viharban, inkább tüzet gyújtok, és megpróbálok száradni egy kicsit. Vacsorára zabkása és sárgabarack.

Február 14-én reggel útnak indulok Oturere felé. Az idő kicsit enyhébb. Az Izlandról ismerős vulkanikus tájakat még kísértetiesebbé teszi a tompa fény. A ranger szerint, akivel reggel találkoztam, biztonságos itt sátorozni, már amennyire három aktív vulkán lábánál ez lehetséges. A távolban már feltűnik a Végzet Hegye - ahol a Gyűrűk Urát is forgatták. Napnyugtára érek a mai táborhelyhez, ekkorra már lázam is van.

Február 15-én gyönyörű napfelkelte fogad reggel Oturere fölött. Fotózgatom egy kicsit, aztán zabkása, és indulok tovább Mangatepopo felé, keresztül a Vörös Kráteren. Egy percen belül lehet megfagyni és napszúrást kapni, lehetetlen megfelelően felöltözni. A kráter alatt a Smaragd-tó nevéhez híven zölden csillog, általában ez a kép kerül a nemzeti park prospektusaira. A GPS a Tongariro-csúcs felé akar vinni, de érzem, hogy a másik a helyes irány, így lefelé indulok tovább, és a hegyoldalban a lezárt területről bazalt-tufát gyűjtök. Mangatepoponál 30 perc pihenőt tartok (kása), és indulás Whakapapa felé. Itt következik be az első óriási esés, amelynek során az egyik botom kettétörik, mint a ropi. A parkolóból este azonnal továbbindulok megint, egy kisvárosban megállok mosakodni, útközben birkát fotózni, aztán fél kilenc körül megállok a naplementében gyönyörködni, és ott töltöm az éjszakát.

Február 16-án reggel 7-re érek Wellingtonba. Egy rózsakert mellett parkolok le, körülnézek a városban, fotózom a pintyeket, amiből annyi van, mint otthon a verébből. Szereznem kell egy botot, és sikerül is találnom egy majdnem ugyanolyat, de hosszra és súlyra egyezik, tehát tökéletes. Jegyet kell még vennem a kompra, ami 3 óra alatt átvisz a déli szigetre, de ez nem olyan egyszerű, minden jegy elkelt, így mindkét hajótársaságnál várólistára kerülök, és izgatottan várom, beférek-e. De végül 3 körül már a fedélzetről nézem a várost, és fáradtan, de boldogan tartok Picton felé. Vacsorára "Kékszakáll Kapitány Kedvencét" rendelem, a pincérnő mosolyog, aztán mikor kihozzák ezt az egyértelműen gyerekeknek szánt happy meal jellegű dobozt, már én is. Este 9 körül érek a Nelson tavakhoz, ahol a tó partján sátrat verek. Egy öreg ranger a naplementében country-t játszik a gitárján, elalvásig azt hallgatom.

Február 17-én ráérősen beszélgetek a kacsákkal a parton, mert még nem sejtem, mennyi az aznapi táv, amit meg kell tennem. A ranger viszont felvilágosít, hogy a tervezett Travers-Sabine útvonalra lehet, hogy nem elég a tervezett 4 nap, és egyébként nem is onnan indul az út, de ha belehúzok, még motorcsónakkal át tudom vitetni magam. Épp elcsípem a kapitányt, aki rendes, megvárja, hogy összepakoljak, és 30 dollárért elvisz. Végigmér, az összeget előre kéri, de amint megkapja, kedélyesen beszélget velem a környék látnivalóiról. Így 3 órát spórolok. A Lakehead kunyhónál felveszem a málhát, már kezdi megszokni a testem. Rengeteg páfrány és mohás fa között indulok útnak. Kezdi megszokni a szemem a zöldet, a szépséget és a vízesések sokaságát, lassan emelkedik az ingerküszöböm, egyre kevesebbet fotózok.

Február 18-án reggel tábla kérdezi tőlem, hogy biztosan készenállok-e a Traverse-nyereg megmászására. Asszem. Az idő már jó, szöcskét és havasi gyopárt fényképezgetek útközben. Lefelé borzasztó meredek a hegyoldal, itt jön a második hatalmas perecelés, és a botom pörögve elszáll a francba. Táska le, irány megkeresni. Esti táborhelyemen a homoki legyektől lehetetlen sátrat verni, talán naplemente után elcsendesednek, ezért addig a ruháimat ledobálva meztelenül belevetem magam a hűvös tóba. A SuperWash környezetbarát mosószerem már első nap szétfolyt, így ez a legtöbb, amit tisztálkodás címén végezni tudok. Pólóval megtörölközöm, egy pufi kis kék madarat fényképezgetek, majd aludni és vakarózni megyek.

Február 19, reggel száll fel a köd a tóról. Indulás tovább. A bakancsról már a kényelmes Altra-ra váltottam, bár nem viseli jól az éles köveket, és rohamosan feslik. Egy folyóparton megpihenek, aztán híd vagy kövek hiányában átgázolok. Sokórányi gyaloglás után lefelé tartok a Mount Robert parkoló felé. Egy kiwi pár magától megáll mellettem kocsival, hogy elvisznek, én megköszönöm és beszállok. Kitérünk a reptér felé, a férj ugyanis vitorlásrepül, de a szélzsákot elnézve 30 csomó a szél, ma már biztosan nem lehet.

Február 20, reggel laza kocogás a kiwi-zónában, persze nem látok egyet sem, hiszen éjjeli madár. Továbbindulok Queenstown felé. Útközben megállok néhány látnivaló mellett, megnézem a Brunner bányát, aztán fél 3 körül egy kikötőben találom magam, ahol a móló végén egy rozoga kávésbódéban, a Life Boat-ban Han, aki 20 évesen vándorolt be Hollandiából, főz nekem egy kávét, és közben mesél kicsit magáról. Fél négykor a következő kisvárosban megpillantom a Nemzeti Kiwi Központot. Végre! Ehhez képest 20 dollárért egy sötét, elkerített területhez vezetnek, ahol motoszkál ugyan valami, de semmit nem látni, Hát igen, éjjeli madár. Este a Franz Josef gleccser mellett táborozok le.

Február 21, kávé, kása, indulás a Fox gleccserhez. 1 óra séta után további 1 órát várok, hogy hátha előbújik a nap, és szerencsésebb fényviszonyok mellett tudok fotózni. 1775-ben még az országútig ért a jég, ma már csak a távolban kéklik porosan, de azért szép. Továbbvezetek Queenstown felé, és útközben a térképet nézegetve eszmélek rá, hogy a lehetséges tervezett túrák kiindulási pontja 174 km-re esik egymástól, így most kell eldöntenem, hogy Glenorchy felé megyek, és a Greenstone, Caples es Routeburn útvonalakat járom be, vagy Te Anauból indulok a Kepler vagy Milford irányába. Előbbi mellett döntök, és 6 körül Queenstownba érek. Nincs már energiám elmenni a a Moke Lake-ig, így ott töltöm az éjszakát. Kellemes városka, szép kikötővel, rengeteg fiatallal, és főleg az adrenalin-biznisz tartja életben, de engem szokás szerint nem érdekel se a parasailing, se a repülős utak, csak a DOC által kínált túralehetőségek. Az iroda viszont már zárva, majd holnap bemegyek. Este lesétálok a partra, nézem a naplementét Rees felfedező szobránál, akiről a folyó és az egyik híres túraútvonal is kapta a nevét.

Február 22, 86 km-t kell vezetni a Greenstone Road End-ig, ahonnan ma indulni fogok. Csodálatos folyóvölgyek és mezők jellemzik az útvonal elejét, és végre nyárias idő van. Itt találkozom először azzal a sárga mellényes helyi madárral, ami végigkíséri majd az egész utamat. Sok a rágcsálócsapda errefelé. Amikor Cook kapitány 1786-ban a szigetre érkezett, az tele volt nyulakkal, ezért száz évvel később nyesteket telepítettek be a szaporodásuk megfékezésére. Ma már a nyesteket kell megfékezni, hogy ne irtsák ki teljesen a védett madárállományt. Este 8 óra, mire a táborhelyhez érek. A fine dining jegyében ezúttal sajtos tészta a vacsora. Éjjel valami motoszkál a sátramnál, a hangokból ítélve nem a 30 grammos madár, hanem valami nagyobb. Kilépve a sátorból a fejlámpám fényében két oposszumot pillantok meg, akik a maradék vacsorámra pályáznak, és szemmel láthatóan vérig vannak sértve, hogy megzavartam őket.

Február 23-án kávé, kása, sátorbontás. Délután érem el a következő táborhelyet, de a térkép szerint 5 km-re van még egy lehetőség, ás akkor talán a Routeburn útvonalba is bele tudok nézni. Az egyik pihenőnél egyszercsak a hátam mögül hallom a meglepett kérdést: Vámos Miklós? Zsófi, a magyar lány 10 hónapja van itt, ő tekint kérdőn a mellettem heverő könyvre. Beszélgetünk egy kicsit, és rábeszél, hogy mindenképp nézzem meg a Routeburn-t, így fáradtan, de megteszem a maradék távot, sátrat verek és tüzet gyújtok, majd korán aludni térek.

Február 24-én reggel mindent a sátorban hagyok, és futva indulok a Key Summitre, a Routeburn track egyik leglátványosabb pontjára. Útközben egy japán ranger figyelmeztet, hogy ne hagyjam sokáig magára a sátramat, mert a kea, ez a nagytestű papagáj hajlamos megrongálni. Ő a "destroy" kifejezést használja, amit nem nagyon hiszek, de azért megfogadom, hogy sietek vissza. A csúcson köd fogad, így egy órát kell várnom, mire oszlani kezd, és előtűnnek a környező csodálatos hegyek. Hosszú nap a mai, 45 megtett kilométerrel. Szürkületkor érek vissza az autóhoz, és kiégett tompított fényszórókkal teszem meg az utat Glenorcy-ig, ahol a bezárt bolt tulajdonosa kinyit nekem, hogy tudjak venni egy kólát és egy csipszet.

Február 25-én elgémberedve ébredek az autóban. Keresek egy önkiszolgáló benzinkutat, és irány a Routeburn track másik vége. Felmegyek a 10 km-re lévő vízeséshez, ezzel a kisebb hátizsákkal lényegesen gyorsabb a haladás. Korán érek vissza Queenstownba, veszek egy üveg helyi bort, és bejárom búcsúzóul a várost.

Február 26-án reggel fél hétkor ébredek, sietve összepakolok, mert indul a gépem Aucklandbe. Már minden készenáll, bepakoltam, beülök a kocsiba - ami nem indul. És ekkor hasít belém a felismerés, hogy egész éjjel ment a rádió, egész biztosan lemerült az aksi. Először megpróbálnám a lejtőn betolni, mikor leesik, hogy automata váltós, tehát ez így nem fog menni. Meglátok egy buszsofőrt - nála biztos van kábel - és igen! Aztán keresek valakit, akinek nem csak buszakkumulátora van, hanem a nekem is megfelelő 24 voltos, így 10 percen belül sikerül beindítani, és indulhatok a reptérre. Itt még természetesen teljesen ki kell pakolnom a hátizsákot, mert nem találjuk a bélésbe becsúszott négyes csomag elemet, de aztán ezen is túlvagyunk, és délután már gond nélkül becsekkolok a reptéri szállodába. Ülök az ágyon, és azon gondolkozom méltatlankodva, hogy hogy repült el ilyen gyorsan ez a három hét, hol vannak a hegyeim, hol van a sárga mellényes kismadár, és mit keresek én itt?