Április 6-án állok rajthoz terepfutós kalandtúráim következő állomásán, az UltraFiord-on, Patagóniában, Chile legdélebbi csücskében, Ultima Esperanza tartományban, aminek a nevét úgy fordíthatjuk: utolsó remény. Egy ideje már minden évben kiválasztok egy távoli úti célt (eleinte az Ultra Trail World Tour versenyei voltak tervben, de bővült a kör), és a verseny után eltűnök a hátizsákommal meg a kis gázfőzőmmel néhány hétre a vadonba. Ezúttal 104 km-t fogok futni 5180 méter szintemelkedéssel, aztán kb. 200 km-t túrázni, mindezt 14000 km-re Budapesttől.

Mégsem ez a táv tűnik hihetetlenül hosszúnak, hanem az az út, amin 10 éve elindultam, hogy magam mögött hagyjam az akkori Kovács Pistit - és most érdekes és ijesztő, de mindenképp fontos visszanéznem rá innen, az UltraFiord rajtjából. Azt hiszem, most jutottam el odáig, hogy az életemnek azt a korábbi szakaszát már nem szégyellem, hanem elfogadom, mint a sorsom alakulásának szükséges előzményét.

A fiatalkorom nem volt egyszerű - nem csak nekem, a szüleimnek sem. Talán ma ADHD-nak, vagy egyszerűen hiperaktivitásnak mondanák azt a tünetegyüttest, amit már kiskorom óta produkáltam: gyorsan tanultam, órákon unatkoztam, ezért hamar beteltek az üzenőfüzeteim. Emlékszem, apám a beírásokhoz, intőkhöz  sokszor rövid, csalódott megjegyzést is fűzött, amikor aláírta őket - legtöbbször valahogy így:

Szomorúan vettem tudomásul.

Dr. Kovács István

A középiskolai évek alatt nem sokat javult a helyzet - gyakorlatilag mindent csináltam, ami veszélyes, tiltott vagy káros. Az egyetem első évében 96 kiló voltam. Ha tudatosan, szakemberek segítségével állítottak volna össze egy programot a test pusztítására, az sem lett volna hatékonyabb, mint az én akkori életformám.

Homályos, hogy pontosan hogyan történt, de az egyetem második évében aztán egyszer csak ott álltam egy 400 méteres miskolci futópályán, és minden előzmény nélkül lefutottam 10 km-t egy arra teljesen alkalmatlan, szűk sportcipőben és vastag pamutmelegítőben. Minden lépés fájt, a tüdőm ki akart szakadni a helyéről, vérben forgott a szemem, a szívem 180-at vert, és minden izmom, ízületem és csontom sajgott. Két napra rá viszont megint ott álltam a futószőnyegen. A "kis avasi kör", ami korábban a szombati kocsmatúrákat jelentette, most már az 5 km-es futóútvonalra vonatkozott a festői lakótelepi miliőben, és reggeli rutinná vált. Néhány hónap múlva bérletet váltottam egy helyi edzőterembe. Aztán nem sokkal később, egy átlagos hétköznap délután, mindenféle teátrális fogadalom és rituálé nélkül elszívtam az utolsó cigarettámat is.

Mivel esztelenül, minden koncepció nélkül vágtam bele a testmozgásba, rendszeresen túledzve magam, és nem törődve a megfelelő táplálkozással sem, hamar ledobtam 15 kilót, de alig fejlődtem. Aztán az akkori barátnőmmel beneveztünk életünk első, 7 km-es futóversenyére, a következő évben pedig az első félmaratonunkra. Vonzottak a futóversenyek, érdekelni kezdtek a sportcipők- és felszerelések, és elkezdtem figyelni az étkezésre is. 2011-ben 1:40:18-as idővel futottam le az Amsterdam félmaratont. 

Pedig a teljesítménysporthoz nem csak az előtörténetem volt borzasztó hátrányos, de a genetikám, a testfelépítésem is messze volt az ideálistól. Az évtizedes tespedés megviselte a vázizomzatomat, ettől és egy születési rendellenességtől gerincsérvem lett, amit a sebészek természetesen azonnal műtöttek volna; a tüdőkapacitásom pedig arra sem volt elég, hogy a miskolci Kemény Dénes Sportuszoda 50 méteres medencéjét megállás nélkül, egyetlenegyszer átússzam. Ma utazótempóban kényelmesen tudok 6000 métert úszni, és 1:40 körüli százakkal teljesítettem a legutóbbi 1500-as felmérőt.

A rossz testtartásból adódóan metatarsalgiám alakult ki, ami a lábfej csontozatának terheléses fáradása, és nagyon tud fájni, főleg hosszabb távokon. Volt olyan futóversenyem, aminek a végén már folyt a könnyem, annyira elviselhetetlen volt. Ez a mai napig előjön néha, időszakos neuromával, idegi fájdalommal kísérve. A bal bokaszalagom túl laza, egy időben kéthavonta megbicsaklott, és ha éppen rosszkor (pl. egy verseny elején), akkor előfordult, hogy 30-40 km-t a jobb lábamra terhelve bicegtem végig. Évente mégis 6-8 ultramaratont teljesítek.

A munka mellett a heti 10-12 óra edzés nagyon fárasztó tud lenni. Télen reggel hatkor csobbanni a medencében, futni a hegyen ha esik, ha fúj, nyáron tekerni a pedált 35 fokban is - aki edzéstervet követ, versenyre készül, az tudja, hogy a sport nem feltétlenül szórakozás, sőt. Amikor reggel nem a friss kakaós csiga és a kávé az első, hanem "400 méter bemelegítés után 500 laza, 500 tempós, háromszor" a 25 fokos vízben, és amikor munka után nem két korsó sörrel koronázzuk meg a napot, hanem 14 km iramjátékkal, az akkor és ott nem mindig öröm. 

Akkor miért? 

Ugyanazért, amiért kismamák arról sztoriznak, hogy nem aludtak semmit hónapok óta - aztán vállalnak egy második gyereket. Amiért a szüleim úgy jártak haza a kórházi ügyeletből, hogy alig éltek, mégis 30 éve embereket gyógyítanak. Amiért Erőss Zsolt műlábbal is 8000 méter fölé ment újra. Azért, mert sokkal többet ad, mint amennyit elvesz.

Kimagasló teljesítményeket látva hajlamosak vagyunk azt mondani egy-egy sportolóra, hogy igazi hős - pedig ennek a szónak van már jelentése. Hős a mentőorvos meg a tűzoltó. Annál pedig kevés dolog visszatetszőbb, mint amikor valaki öncélúan fürdőzik a saját fittségében és eredményeiben a közösségi médiában. Viszont néha egy-egy ilyen történetből sokat lehet tanulni, és sok sportolót én is hősként tisztelek, legyen az a közvetlen baráti körömben valaki, aki súlyos sérülés után megkettőzött akaraterővel készül a következő ironman versenyére, vagy  mondjuk Gary Robbins, akit kétszer már megrágott és kiköpött a Barkley, legutóbb 6 másodperccel csúszott ki a 60 órás szintidőből, mégis rajthoz állt harmadszor is a napokban. Az UltraFiord rajtjában majd belőlük merítek erőt - és talán akad valaki, akit az én történetem állít hasonlóan kalandos pályára.

A történet tanulsága pedig ennyi: egy függőségre hajlamos pszichével több dolgot lehet kezdeni - lehet például különböző vegyületekkel rövid úton véget vetni egy nyomorúságos életnek, vagy mondjuk el lehet rulettezni egy családi házat. De lehet akár keresni valami mást, amit túlzásba vihetünk, korábban elképzelhetetlen kihívások elé állítani a testet és a lelket, és olyan messzire kerülni a komfortzónánktól, amennyire csak lehetséges. Én folyamatosan ezzel kísérletezem, mert a legnagyobb félelmem az, hogy 80 évesen csalódottan kell széttárnom a karom, hogy ennyi? Ez volt az élet?