A tizenötödik órában még mindig talpon. Már alkonyodik. Én meg futok, aztán futólépés, aztán gyaloglok, sétálok, vánszorgok, végül lefekszem a sárba, és a halál faszára kívánom az egyébként mesés zöld rétet a takaros házikókkal és az osztrák tehenekkel együtt, és soha többé nem akarok felállni, de triatlonozni meg főleg. A supporterem próbál türelmes lenni, megadni a kikönyörgött két perc pihenőt, de közben infarktust kap a stressztől, mert az ellenőrzőpontokat sorra zárás előtt pár perccel érjük el. 

Ez volt az Austria Extreme Triathlon 2018-ban. Ebből kifolyólag 2019-ben egész más stratégiát választottunk a felkészülésre: többet szenvedni az edzéseken, kevesebbet a versenyen. Fontos változás volt még, hogy nem tűntem el felkészülési szezonban egy hónapra az Andokba, tehát tudtam helyette bringás alapozást végezni, illetve beiktattunk egy edzőtábort olyan hegyekkel, amilyeneket majd a Janosik Slovak Extreme Triathlon-on meg kell másznom 2019. augusztus 31-én.

Az edzőtábor Itáliában, a Passo dello Stelvio környékén kezdődött, majd Citromkában folytatódott, mely utóbbit talán a legtöbben úgy ismerik: Limone sul Garda. 100 méterre előttünk a tó, 100 méterre mögöttünk a hegy, és boltba menni sem lehet 125-ös átlagpulzus alatt, mert még a lejtő is emelkedik, mint Madeirán. Ideális helyszín mindkettő.

Első szállásunk a dél-tiroli Latsch mellett volt. Házigazdánkkal igyekeztem németül kommunikálni, aki készségesen elhagyta a tájegységre jellemző akcentust, és lassabban is beszélt, úgyhogy egész jól megvoltunk. Átnyújtott két szaunajegyet is grátiszban, mindkettőt tetszőleges számú hozzátartozó és barát használhatta fel, ami azért elég gáláns, és amely nagyvonalúság szintén tájjellegű sajátosság, mert mondjuk Felsőzsolcán vagy Mátészalkán nem biztos, hogy profitábilis maradna ez az üzleti modell.

Másnap az eső hol szakadt, hol szemerkélt, dehát a Stelviora három napot szántunk, úgyhogy nem volt pardon, elő kellett venni a vasakat (karbonokat), és haladéktalanul megkezdeni a kerékpározást. A hágót három irányból lehet megközelíteni, mi Prato felől mentünk. Vártuk, hogy eláll, hogy melegszik az idő, de nem. A mélypont az volt, amikor a hideg eső és a kamionok által a pofánkba felcsapott saras víz mellett az almakertek öntözőrendszerei is megszórtak bennünket. Ekkor egy buszmegállóba húzódtunk taktikai megbeszélésre, és 21 km után visszafordultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy öregszem és puhulok, vagy bölcsebb lettem, vagy a kettő igazából ugyanaz - mindenesetre Dezirén karbon kerekek voltak felnifékkel, és nem a Stelvioról lefelé szaggatva, esőben akartam tesztelni ezt a konfigurációt először.

Harmadik nap terepfélmaratonnal vigasztalódtam, amiért előzőleg nem sikerült rendesen elfáradni. 22 km-en 1400 m szint, ebben már meg lehetett izzadni. Aztán negyedik nap végre sikeres Stelvio-mászás, 70 km távon 1900 m emelkedés, fent kávé, majd csikorgó fékpofákkal ereszkedés a svejci oldalon. A csúcshódítás után átkerült székhelyünk Citromkába, ahol az érkezés utáni napra olyan trekket sikerült gyártani, ami 4 km-en 800 métert emelkedett. Nesze, te elégedetlen szarházi, el akartál fáradni, akkor tessék, fussál ezen - mondta nekem az Univerzum. Negyedik nap triatlon-edzés a jéghideg Garda-tóban, körülötte és mellette, aztán utolsó nap még egy 150 km-es bringa 2400 méter szinttel. Úgy éreztem, az edzést betettem, és bíztam benne, hogy a versenyt majd ki tudom venni, ahogy ezt mondani szoktuk.

A következő három hét mintha meg sem történt volna, és már teljes menetfelszereléssel suhantunk Dolny Kubin felé, Szlovákia északi részébe, a Kis-Fátrába. Mellettünk a párhuzamos úton tankok, harckocsik végeláthatatlan sora száguldott ugyanabba az irányba. Uramisten, hát elkezdődött; talán most visszafoglaljuk - gondoltam magamban, de aztán kiderült, hogy csak egy katonai parádéról van szó, bár a felvonulás talán a helyes kifejezés, hiszen mégsem táncoltak tollboával a v2-es rakétákon a katonák, csak úgy csendben vonultak a terepszínű járgányokkal.

Dolny Kubin egyszerre olyan, mint Kazincbarcika régen és Dél-Tirol most. A városka szocreál bérházai, gyárépületei és a kisebb Jednoták mintha 30 évvel ezelőttiek lennének (ahogy azok is, sőt), de a város peremén már osztrák színvonalú panoráma-szauna néz a fenyvesekre. Szállásunk egy teljes kétemeletes panelház volt, vasbeton lépcsőházával együtt. Csütörtökön érkeztünk, bepakoltunk, Dezirét letámasztottam az előszobában, és elkezdtük megírni az itinert a versenyre. Anna post-itekre jegyzetelte, hogy mikor mit fogok enni és inni, melyik pont mikor zár, hogyan indulunk együtt neki a Rozsutecnek a T2-ből, valamint az e-book olvasómon is találtam egy motivációs cetlit Szabó Coelhotól: “Szép vagyok, mint egy Bokor János nóta”. Ez jól esett, mert Bokor János nótái nagyon szépek.

A közérzetem szokás szerint nem volt valami jó. Ráadásul streptococcust diagnosztizáltak a torkomon, és antibiotikumot kellett volna szednem. Ezzel két probléma volt: 12 éve nem vettem be gyógyszert, és ha vennék is, nem a célversenyem előtt fogok. Szóval folyadék, torokfertőtlenítő, és reménykedés, hogy a hidegrázást csak a verseny előtti stressz okozza.

A Minszk hűtőszekrényből kivett tésztát megfőztem a Mora tűzhelyen, aztán szerény várakozásaim ellenére is ehetetlenné nyilvánítottam, pedig aztán azt a lécet nem volt nehéz megugrani. Benyomtam egy pizzát és egy zacskó csokis kekszet, végül megettem azért a tésztát is. Ezután kevés alvás következett.

Másnap szöszmögés, felszerelés összekészítése, és átautóztunk a Terhely mellett található Hotel Boboty-ba felvenni a rajtcsomagot és meghallgatni a kötelező briefinget. A pálya tavalyhoz képes nem változott. Ja igen, fontos megemlíteni, hogy tavaly én voltam Anna supportere ugyanezen a versenyen, úgyhogy nagyon jól tudtam, hogy van mitől félni. 

Körülöttem a sporttársak, ilyenkor mindenki gyanakodva méregeti egymást, próbálja felmérni az erőviszonyokat: azta, annak milyen vádlija van; azt a magasat láttam a Goralman-en, második lett; azon meg Norseman-es felső van. Annácska süteményt spájzolt nekünk, mint egy hörcsög, csak pofazacskó helyett tányérra, amiért nagyon hálás voltam. Tudniillik a süteményért is, és azért is, hogy inkább tányérra. Közben nagyon figyelte a tájékoztatót, rögzítette fejben a cutoff időket, szívta magába az információt.

Vittük vissza Dolny Kubinba a 65-ös rajtszámot, aztán panelrezidenciánkon megpróbáltunk pihenni még egyet, hogy aztán este 10 körül elinduljunk az éjféli rajtba. Nem akart menni az alvás. Forgolódtam, izgatott voltam, aztán persze negyed 10 körül elnyomott az álom, már tudtam volna reggelig durmolni, de lassan kelni kellett. Feltápászkodás, kávé, eszegetés. Kocsiba ültünk, Anna vezetett, hogy ráhangolódjon, hogy úgy reggel kilencig sofőrködni fog és felszolgálni. Fél óra alatt értünk Námesztóba, a tó partjára, ami a rajt és T1. Itt értem el a motivációs mélypontot. Lődörögtem a kocsi körül, Paksi Endre (Ossian) szavai a fejemben: lézengek, ténfergek órákon át - hát, ha órákon át talán nem is, de elég sokat. Bementem a városka éjszakai bárjába a mosdóba, idétlenkedtem, húztam az időt. Anna próbált elérni telefonon, sikertelenül. Mire kimentem, már ideges volt, és leplezetlen kíváncsisággal nekem szegezte a kérdést, hogy én mi a lófaszt csináltam eddig. “Nem vagyok valami jól” - feleltem. Azt hiszem, szeretve tisztelt edzőmnél ekkor szakadt el a cérna, mert ezt aznap addig már 19-szer hallotta, így most fel is ajánlotta nekem, hogy döntsem el, hogy hisztizni szeretnék, versenyezni, vagy pedig mi a lófaszt. “Szóismétlés” - gondoltam magamban. “Jóvanakkor” - mondtam ki hangosan. Pár percig duzzogva tettem-vettem a bicikli körül, gumit pumpáltam, láncot olajoztam, aztán nagyon lassan visszaköltözött belém a versenyszellem, míg végül a T1-ben felcibáltuk rám a neoprén ruhát éjfél előtt húsz perccel a fáklyafényben, és a lóbalzsam terjengő illatától ráhangolódtam a triatlonra.

A derekamra kötöztük a felfújt bóját, amit majd végig húzok magam után a tóban, az úszósapkám mögé felkötöttük a másik villogót, és 0 óra 0 perckor elrajtoltam. A tó nem volt túl hideg, 19 fokos lehetett, és Ausztria óta a 14 fok számít túl hidegnek.

Olyan köd volt, hogy csak homályosan láttam a fordítókat a távolban, még színtelen szemüvegben is. Ehhez képest jól haladtam, hármas levegővel, minden harmadikat előre véve, hogy tartsam az irányt. A mezőny felszakadozott, nemsoká már egyedül úsztam, és bár fogalmam sem volt róla, hogy mennyien vannak előttem, nyugodt voltam, egyenletesen vettem a levegőt, és jól fogták a kartempóim a vizet. Jó érzéssel, támolyogva értem partot, Anna már várt, lecibáltuk a vizes neót, nem kapkodva, de gyorsan öltöztem, egyedül az ötujjas zoknival szenvedtem szokás szerint, de anélkül sehová. Ezúttal a GPS sem maradt a supporternél, mint tavaly szegény Anna esetében, és kisvártatva Deziré nyergében kivágtattam a depóból. 

A köd nem akart felszállni, és rohadt hideg volt, de az előbbi jelentett nagyobb problémát, mert tíz méternél tovább nem lehetett látni. Szerencse, hogy már minden környező ország lehagyott bennünket útminőség terén, így 186 km-en egyetlen kátyút sem kaptam. Éjszaka. Ködben.

Az első pár óra jól telt. Az utólagos edzői video-elemzés szerint ügyesen pörgettem, de ezt éreztem is. Kezdtem elfogadni, hogy nem látok semmit, és a Gondviselőre bíztam magam, ahogy a lejtőkön hatvannal ereszkedtem a semmibe. Ultrafutó berkekben tanultam azt a kifejezést és hozzáállást, hogy “embrace the suck”, azaz add át magad a szívásnak - igyekeztem ezt alkalmazni.

Anna eközben a megbeszélt pontokon várt, előkészítette a frissítést, kávét főzött, lelkesített, viszont - és ahogy később megállapítottuk, helyesen - a tervezett pontokon kívül nem iktatott be több találkozási pontot, ami nagy segítség volt a folyamatos haladás szempontjából. Hajnali négy felé viszont már nagyon fáztam. Egy nyári triatlonos cipő volt rajtam, nem tudom, milyen megfontolásból, és amellett, hogy nem volt nyelve, a talpán két légbevezető szellőző is szolgálta a hűtést. Nem éreztem a lábujjaimat, így a következő találkozópontnál ész nélkül keresni kezdtünk egy nem ötujjas zoknit, ami persze nekem nem volt. Így az a megoldás született, hogy Annácska unikornisos zoknija az én lábamon kötött ki, erre egy réteg UltraDry teszkós szatyor került, majd erre vettem vissza a cipőt. Nem fázott már a lábam. Boldog voltam.

Fél ötre beázott a lámpám, és megszűnt világítani. Anna kínai tartaléklámpáját kaptam meg, amit viszont nem tudtam megfelelően rögzíteni az aero cockpitre, így minden bukkanónál pördült egyet és a pofámba világított, 10 másodpercre teljesen megvakítva. Mígnem végül egy nagyobb döccenésnél 65 km/h-s sebesség mellett pörögve elszállt a picsába, én pedig kialudt hullócsillagként suhantam tovább az éjszakában.

Riasztottam Annát, felraktuk a bukósisakomra a terepfutó fejlámpámat, amivel tökéletesen láttam innentől, és utáltam az egész biciklilámpa-ipart, ami fondorlatos módon meggyőzött róla, hogy szükségem van a termékeire, mikor lám nincs is.

Krízishelyzetektől mentesen telt az idő pirkadatig, addigra viszont olyan álmos lettem, hogy le-leesett a fejem. Megálltam pisilést színlelni, hogy hátha pár perc pihenő segít, ettem koffeines zselét, elnyammogtam egy szeletet, de nem történt érdemi előrelépés. Mégis a tervezett idő előtt elértem a T2-t, és rövid átöltözés után megkezdtük a verseny legkeményebb szakaszát, a 42 km-es futószámot 3300 méter szintemelkedéssel.

Nagy könnyebséget jelentett a pálya ismerete, nem rökönyödtem meg, hogy 300 méterrel a depó után azonnal meg kellett mászni egy függőleges 800 méteres emelkedőt. Éreztem a kombiedzések jótékony hatását, szinte azonnal átállt futásra a lábam, a szívem is felvette a 120-as bringás átlag helyett a 150-es emelkedős ritmust. Sikerrel alkalmaztuk az ún. botos trükköt. Ez pontosan azt jelenti, amit sejteni enged: az ember keres két jó botot, és azzal mászik fel a hegyoldalban. 

Egyenesen meg voltam lepődve, hogy milyen jól megy, bár tudtam, az igazi móka majd félúton kezdődik. Ebben is tévedtem. Ahogy leértünk az első hegyről, ki a tisztásra, a tűző napra, napszúrásos tüneteket kezdtem produkálni. Szomjas voltam, túlmelegedtem, nem tudtam enni, a gyomrom is egyre rosszabb volt. Talán az első ponton, 12 km körül közepesen hideg alkoholmentes sört kaptam, az rövid időre helyretett, egész jó tempóban folytattuk. Annára nem tudtam és nem is kellett figyelnem - ez óriási könnyebbség ilyenkor. Ha kölcsönösen figyelni kellene ilyenkor egymásra, az nagyon megnehezítené az atléta dolgát. Így persze a supporteren kétszeres teher van: a saját nyavalyáit is meg kell tartania magának, pedig ő is fáradt, álmos, egész éjjel vezetett, izgult, őt is tűzi a nap, és nehezebb a hátizsákja is a szarjaimtól; valamint a versenyzőt is folyton figyelnie kell, apró jelekből kitalálni, hogy most éppen eléhezett-e, hűtés kell neki, van-e vize, mennyi fogyott a zseléből, mikor esedékes a következő carbonex tabletta, hogy állunk idővel.

A rétek után éles jobb kanyar vitt rá az 5 km hosszú aszfaltos szakaszra. Ez tavaly is próbára tett bennünket, most is. Jéghideg volt a bőröm, gépiesen szedtem a lábaimat, hogy mihamarabb túl legyünk rajta. Aztán egy benzinkút következett, az infrastruktúra utolsó bástyája, mielőtt újra bevesszük magunkat az erdőbe. Kóla! Jéghideg kóla! Ám hamar kiderült, hogy egyikünknél sincs pénz. Ez korántsem akkora baklövés, mint amikor kocsival elvittem Anna GPS jeladóját, de azért lehervadt a mosolyom. Anna viszont nagyon a szívére vette, így igyekeztem elbagatellizálni, hogy ugyan, nem ezen fog múlni. Bementem a mosdóba a kúton, hogy legalább két percig ne érjen a nap. Lerogytam az ülőkére, sehonnan nem jött semmi, ki voltam száradva. Összeszedtem magam, és futottunk tovább. Balra vitt fel a pálya meredeken egy kilátóhoz, a lábánál a második frissítőpont várt meleg üdítőkkel. Anna két marék mogyorót hozott meg kólát, és rövid pihenő után kocogtunk tovább felfelé. Rétek és erdők, mászások, rengeteg mélypont következett, és itt, 15 és 20 km között egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy be fogom fejezni a versenyt. Minden erőm elfogyott, napszúrást kaptam, túlhevültem, és a pulzusom eleinte túl magas volt, aztán lezuhant. Supporterem tartotta bennem a lelket, megitatta velem a saját vizét is, ebbe utólag is hátborzongató belegondolni, hogy az adott körülmények között mit jelentett ez számára. 

Mászások, ereszkedések, majd a pataknál lemásztunk a mederhez, és átmostam az egészt testemet a hűvös vízzel. Ha ez nincs, akkor a verseny jó eséllyel ott végetér számomra, de legalábbis összehányom magam. Ezután nem sokkal ott találtam magam a Rozsutec lábánál, kezembe Anna adagolta a frissítést, míg én zoknit cseréltem (ez nekem mindig +20% életerőt jelent), és megkezdtük a mászást 1700 méterre. 

Az emelkedők egyre meredekebbek voltak, eleinte acéllépcsők és -kötelek segítették a mászást, aztán a csúcs felé már tényleges via ferrata horgok és kötelek. Holtfáradt voltam, de a rosszullét megszűnt. A Rozsutecen aztán erőre kaptam. Nem kellett noszogatni, férfiasan másztam és ereszkedtem, sőt, helyenként még supporterem is hátramaradt kicsit, ami az önbizalmamat simogatta és további erőt adott. Itt aztán Anna nem volt jól, bár igyekezett nem mutatni. Kicsit félrebeszélt: “A Rozsutecen nincsen téridő” - mondta, miközben térerőre gondolt. Valószínűleg mindketten túl sok koffeines zselét zabáltunk a napszúrás mellé. 

Bőven jó időben értük el az utolsó pontot, valamennyit pihentünk, és várt a pálya legkeményebb, utolsó 10 kilométere. Végig fölfelé a Stoh és Chleb csúcsokra, miközben lassan alkonyodni kezdett.

Mint minden hosszútávú versenyen, bekapcsolt a Pistiben az ultrafutó. Megtáltosodva futottam meg az emelkedőket is, legalább 5 helyet előztünk, és este 19 óra körül, még világosban átszakítottuk a célaszalagot. 3,8 km úszás, 186 km kerékpár 2400 méter szintemelkedéssel, és egy terepmaraton 3300 méter mászással. Megcsináltuk. Csak néztem ki a sötétbe, ahogy ereszkedtünk le a lanovkával a parkolóba. 

Köszönöm Szabó Annának az egész éves felkészítést, a kiváló segítői munkát a versenyen, és ezt az értékes barátságot.