A Bükki Kihívás a baráti beszélgetés során, melyben utólag kielemeztük, a "csak önmagával összehasonlítható verseny" eposzi jelzőt kapta. (Bár nem verseny, mégis minden évben alig vájra mindenki, hogy másnap kikerüljön a honlapra az eredménylista, szóval igazából de, verseny.)
Ez egy hosszú futás. Relatív, hogy kinek mi a hosszú; a Kör 152 km-éhez képest harmadannyi, de mondjuk Balboából majdnem három kijön belőle (távban és szintemelkedésben is), hogy csak két ikonikus hazai útvonalhoz viszonyítsam. Az 55 km-es táv idén papíron 56.8 km volt, amit folyamatos eltévedésekkel sikerült 60.8-ra kiegészítenem, de ahogy elnéztem, nem csak nekem. Azért nem hasonlítható semmi máshoz, mert 1. éjszaka zajlik 2. télen 3. a Bükkben. Ezekkel a feltételekkel hazai viszonylatban az egyik legkeményebb útvonal, amit ilyen távon választhat a futó. Ráadásul a Bükk-fennsíkon mindig 10 fokkal hidegebb van, mint az ország aktuálisan leghidegebb pontján, és eddig talán kivétel nélkül minden évben 30-50 cm friss hó is nehezítette a haladást.
A felsőtárkányi rajttól a Varróház EP-ig kellemesen bemelegedtem, le is vettem a futóponcsót, és a hátizsákba gyűrtem. Két lány és két fiatal srác szemmel láthatóan rám hagyatkozott tájékozódás terén, de a fiúk aztán elhúztak, és legközelebb 20 km után láttam őket, ahogy fejlámpáik a sötétben a zöld jelzésről letérve teljesen rossz helyen keresték az ösvényt és az útirányt, valahol nagyon messze. Nem tudom, végül beértek-e, vagy visszakocogtak Tárkányba...
A motivációs mélypont Istállós-kő után következett. Öt percet keringtem, mire rájöttem, hogy a pecsét az oszlopra van erősítve, és nem madzagon lóg. Pedig tudtam, csak már kicsit tompa volt az agyam. Aztán ahogy a lepecsételt itinerrel a zsebemben elhagytam az EP-t, szembejött a tavalyi győztes. Eltévedtél? - kérdezem. Nem, azt hiszem, nem nekem való ez most, visszakocogok Tárkányba. Túl nagy a hó, a szél, túl sokat mentem rossz irányba, sok ez így együtt.
Paff. Gyorsan számot vetettem, hogy vajon mennyi esélyem van a teljesítésre, ha a tavalyi győztes kiszáll, de aztán észhez tértem, és emlékeztettem magam, hogy a saját versenyemet futom, nem másét, teljesen mindegy, hogy hányan és kik adják fel, és ki milyen idővel teljesíti. Úgyhogy immár megosztott első helyezettként iramodtam tovább egy mellém csapódott kollégával, aki szintén ki akart szállni, őt viszont - mint utóbb megtudtam - én motiváltam a folytatásra. (És a korrektség kedvéért: természetesen csak indulástól számított idő szerint voltunk elsők, hiszen itt nem tömegrajt van. Végül 5. helyen zártam.)
Pszichésen itt az volt a legnehezebb, hogy a hótól és esésektől kikészült lábaimnak még egyelőre a céllal ellentétes irányba kellett vinniük, azaz Bánkút felé, nem pedig vissza. Ezért is szeretem jobban az A-ból B-be versenyeket. Mindenesetre Bánkútra hullafáradtan, de megérkeztem. Az asztalra görnyedve kanalaztam a levest, próbáltam a cserépkályhánál valamennyire megszárítani a zoknimat, és az érzéketlenre fagyott ujjaimat kiolvasztani. Nagyon sok időt, talán 15 percet is eltöltöttem itt, de kellett ennyi, hogy tovább tudjak indulni.
Innen aztán már gépiesen raktam egymás után a lábaimat, közben próbáltam élvezni az éjszakai erdőt. Még mindig én törtem a havat első helyen, de már annyira nehéz volt emelni a térdem, hogy próbáltam szándékosan bevárni a második és további helyezetteket, hogy kicsit törjék már ők is az utat. Annyira lelassultam, hogy ez be is következett, és az ő letaposott nyomukban kicsit könnyebben haladtam egészen Tamáskútig, onnan pedig hasogató térdszalaggal lefelé Felsőtárkányba.
Idén harmadjára futottam neki a Kihívásnak, de nem utoljára. Évekkel ezelőtt elindultunk ugyan Roli barátommal, de térkép, telefon és tájékozódási gyakorlat híján eltévedtünk, és teljesen helytelen útvonalon értünk célba. Tavaly pedig 40 fokos lázzal feküldtem a felsőtárkányi motelszobában a rajt estéjén. De a Bükk már csak ilyen: mindig vár és mindig hív, és ezen sem időjárás, sem betegség nem tud változtatni.
