Eleinte fel sem fogtam. Annyira lefoglalt az a világ, ami őutána következett. Kicsit kényszerítenem kellett az agyam, hogy a továbblépésre összpontosítson, hogy ne merengjek vissza, hogy átjárjon az a felszabadult izgalom, az eufória, amit az új kezdet okoz - és ez többnyire sikerült is.

Persze néha bevillant még. Nem is a képe, vagy konkrét élmények, történések, érintések... csak a ráeszmélés, hogy ő még létezik, de már nem itt, már nem velem. Olyankor úgy hasított belém a tudat, hogy számomra ő nincs többé, olyan hirtelen, fájón, mint a szerencsejátékos másnaposan ébredező elméjébe az előző éjjel elkártyázott millió, aminek az emlékét a vodkagőzös álom jótékonyan kitörölte. Nincs.

Az igazi szeretet nem birtokol. Mégsem tudtam máshogy gondolni rá soha, mint sajátomra. Enyém. Az életem része volt, az én viszonylatomban létezett, és másoktól is elvártam, hogy úgy utaljanak rá: az övé. És hogy ez kölcsönös volt-e? Soha nem követelte, soha nem kérte számon, de olyankor, amikor zihálva, százharmincat verő szívvel fonódtunk össze hosszú órákon át, éreztem: akarja, hogy így legyen.

Mindig a szemem sarkából figyeltem, ahogy a kendőzetlen, szinte obszcén vágy kigyulladt a tekintetekben, amerre csak megfordult. Talán tényleg nem tudta magáról, milyen gyönyörű, mert mozdulataiban nem volt semmi mesterkélt, semmi kacér, semmi kihívó - csak természetes báj és nyers erő. Magam is gyakran lopva néztem a kanapéról, amint a szoba másik szegletében pihent. Ilyenkor az asztalon meg-megrebbenő gyertyaláng fölött hosszú percekig gyönyörködtem benne, ahogy a kerek formák vetette árnyék sejtelmesen himbálózott a falon.

Nem volt tökéletes. A tökéletest nem is lehet ennyire szeretni. Az láncolt igazán hozzá, ami esendővé tette, az apró hibák, amelyeket csak az ismerhet, akit igazán közel engedett magához. Hogy akiben egyébként annyi méltóság és kellem volt, néha mocskosan, sártól csöpögve ugrott be velem a kádba egy-egy téli kirándulásunk után. Hogy slamposan, félrecsúszva lógott rajta az a pici táska, amit tőlem kapott. Hogy néha olyan hangokat hallatott, amiket csak igazán intim közelségből venni észre.

Aztán változtak a céljaink. Őt megbabonázta a város, imádta az esti fényeket, a hosszú sétákat az ember alkotta világban. Szerette lassan róni az utat, komótosan, mint akiből kifogyott az ifjonti hév, mint aki elnéző, boldog félmosollyal gondol vissza azokra az időkre, mikor még ő is mindig rohant, mikor még meg akarta mutatni, mikor még minden verseny volt és erőpróba. Én pedig szárnyalni akartam, még feljebb, még gyorsabban - meghódítani még több hegyet, kísérteni a sorsot, és eljutni arra a pontra, ahol a győzelmet a haláltól már csak egy hajszál választja el.

Akkor jelent meg az a másik. Sokáig tán elhittem, hogy ez így rendben van. Győzködtem magam: hiszen ésszerű lépés, hiszen indokolt, hogy a keletkezett űrt valami újjal próbáljam betölteni - valakivel, akivel elérem az új és új célokat, aki kihozza belőlem a legjobbat! Fél évig éltünk így, fél éven keresztül korhadozott ebben az áporodott, mérgezett légben a három év alatt felépített kapcsolat minden bástyája: a bizalom, az elköteleződés, a kizárólagosság. Aztán nem bírtam tovább.

Egy fehér kombival jöttek érte. A holmijait szótlanul vittem utána a kapuig. Egy magas férfi vette át őket, nem is néztem rá, nem akartam, hogy az arca hónapokig kísértsen, mikor később akaratlan is elképzelem, hogy már ő érinti majd. Csapódott a kocsiajtó, és nem is tudom, hogyan jutottam vissza lakásba, és aztán meddig ültem görnyedten, kék köntösömben a kanapén.

Azóta egyre tompább a fájdalom. Mégis, mikor elmerengek így téli estéken, a gyertyaláng mögött, a falon táncoló árnyakban néha őt látom - és ilyenkor elmosolyodik kicsit a szívem.