2019. Április 25.

Tegnap ráérősen pakoltam be az utolsó darabokat a 75 literes túrahátizsákba és a milliméterre pontosan kézipoggyász méretű kék bőröndbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a TAP légitársaság személyzete a többiektől megszokott engedékenység helyett kipakoltat majd velem a 11 kilóból hármat, és be is csekkoltatja végül ezt a csomagomat is. Köszönöm - mondtam rezignáltan. Nyasgem - gondoltam magamban.

Kissé bosszúsan és aggódva távoztam a pulttól, kezemben egy Jánosik Extreme Triathlon feliratú tornazsákkal, ami úgy meg volt tömve, hogy féltem, leszakad a madzagja. Nem csak emiatt aggódtam: elevenen élt bennem a 2017-es Tarawera ultramaraton emléke, melyre két nappal a verseny előtt érkeztem Új-Zélandra. Akkor legalább másfél órába telt, mire felfogtam: a csomagom nem érkezett meg. Ott álltam a csomagkiadó szalagnál, utolsóként, mint akit megint ottfelejtettek az oviban, az eltévedt csomagban pedig ott volt az összes versenyfelszerelés, tehát volt 48 órám, hogy mindent pótoljak. Ám ezúttal nem voltam a 3,09 szerencsétlen közt, akinek 1000 utasból elkeverik a poggyászát.

Funchal-ban, a világ egyik legveszélyesebb repterén (az ennek megfelelően rázós landolás után) felvettem a csomagokat. Átvettem a Citroen C3-at is “elképesztően erős motorral”, amiről tíz perccel később bebizonyosodott, hogy mégsem olyan elképesztően erős, és hármas fölé nemigen fogok váltani vele a következő két hétben ezen a vulkáni eredetű szigeten, ahol gyakorlatilag nincs vízszintes felület. Néhány emelkedőn komolyan úgy éreztem, hogy hanyatt fogunk dőlni. A Funchal nyugati részén bérelt szállásomra vezető úton végig küszködött az autó, olyan érzésem volt, mintha lapos gumival közlekednék.

A város fényei sárgásan rajzolták meg az óceánpart vonalát. Éjfélre a szálláson voltam. Az apartman tökéletes volt: csendes, tágas, jól felszerelt, és az óceánra nézett a terasz. Jó lesz itt írni és olvasni - gondoltam, mert mindkettő olyan luxus, amire otthon ritkán jut idő. Ámultam, hogy mennyi mindent készítettek ide a szállásadók: többféle kávé és tea, friss kenyér és gyümölcs, sajtok, sör, bor, sütemény. Hajnali egy volt, belefért még az a pastel del nata. Fogmosás, lefekvés.

Szóval többek között azért szeretek utazni, mert ilyenkor olvasok. Repülőn, sátorban és vízparton. Máskor túl sok minden tereli el a figyelmem, de ilyenkor jól esik rákényszerülni, hogy a telefont repülőgép üzemmódba állítva csak a könyvre figyeljek. Néha lebukik a fejem 5-10 percre, amikor nagyon elfárad a szemem, de utána folytatom, ahol abbahagytam. Mivel Puzsér Robi szájából elhangzott, hogy Ottlik Géza Iskola a határon c. műve zseniális, azonnal beszereztem. Szerintem mindenki ismeri az érzést, amikor valaki kimondja, amit már nagyon régen gondolunk mi is, csak nem vettük a fáradságot, hogy szabatosan megfogalmazzuk: na nekem ez Robi.

2019. április 25.

Ma rövid bevásárlás után többnyire az óceánra néző medence partján feküdtem. Ha van szuperlatívusza a végtelennek, akkor az az Atlanti-óceánra néző ún. “infinity pool”, melyet úgy terveztek meg, hogy vég nélküli víztükörnek tetsszen. Tehát három horizont közt váltogattam a fókuszt: az e-bookom síkja, a medence pereme, és az óceán végtelenje. Délutánra összeszedtem magam, és fokozódó izgalommal elindultam Machicoba, hogy becsekkoljak a versenyközpontban.

Bár a Madeira Island Ultra Trail UTWT verseny, nem volt óriási felhajtás. Méltóságteljesen magasodott a célkapu a pálmafák tetejéig a parton, két nappal később éjjel itt fogok beérni, ha minden jól megy. Szert tettem néhány szuvenírre, tébláboltam kicsit, aztán úgy döntöttem, nem várom meg a briefinget, és visszaautóztam Funchalba.

2019. Április 26.

Ma aztán tényleg abszolút semmi dolgom nem volt. Szokatlan, hogy ennyi időt hagytam az érkezés és a rajt között, de azért sokkal kényelmesebb így, megtartom ezt a szokást. Felkocsikáztam egy kilátóhoz, megnéztem valami régi várat, céltalanul lézengtem, közben végig szólt a country, aztán vissza az apartmanba, és a szőnyegre kipakoltam a másnapi felszerelést.

Rengeteg mindent kellett két táskába gyömöszölnöm. Egyik volt a dropbag, amiből majd 30 km-nél kivehetek, és amibe beletehetek dolgokat (kicsit korán van az a 30, én a Pico Ruivo-ra tettem volna, aztán leesett, hogy oda bizony nem tudnak felvinni 1500 csomagot). A másik táska a kipróbált futózsákom volt: egy lilás színű, 15 literes Salomon, amibe a következők kerültek:

Futóbot
Másfél literes ivózsák
Fél literes kulacs
7 energiagél
4 energiaszelet
Pótzokni
Pótfelső
Vízálló kabát
Telefon
2 db fejlámpa pótelemmel
Izolációs fólia
Elsősegély-csomag (illetve abból kiszedve csak a kötelező 60 x 10 centis pólya, hiszen minden gramm számít)

Ez így túl nehéz lett, főleg, hogy viszonylag rendesen van frissítés az úton, úgyhogy az első kilométereken majd ki is öntöm a kézikulacs tartalmát, és csak az ivózsákban lévő narancsos-vaníliás ital jön tovább.

A 85 km távtól nem annyira, a 4800 méter szintemelkedéstől sokkal inkább féltem. Magyarországon nehéz rá edzeni, főleg versenyeken hasonlót megélni, sajnos már nincsenek ilyen hegyeink. És ha a kumulatív szintemelkedés meg is van, a magashegyi, 2000 méter körüli viszonyokat nehéz itthon megtapasztalni. Az edzéseim során sokszor úgy vadászom a Mátra és a Börzsöny legmeredekebb útvonalait, és hétköznap is igyekszem megtalálni, hogy munka után hová tudok kimenni még terepre, ahol lehet szintet gyűjteni, de azért a tapasztalati tőke nagy részét inkább a Tátrában töltött idő adjai, meg a külföldi versenyek. Próbáltam hasonlítgatni a pályát korábbi élményekhez, hogy be tudjam lőni a célidőt. Természetesen az új-zélandi Tarawera nem fogható ehhez. Csodálatos útvonal, szerintem a legjobb belépő az igazi ultrák és az UTWT világába, de túl hálás, túl egyszerű. Puha lankáin mindössze 2800 métert megyünk fölfelé.

A Grossglockner rövidebbik távja (51 km / 2700 m szintemelkedés) két éve 7 óra körüli idővel sikerült. Ez már sokkal inkább mérvadó. Kettővel szoroztam fejben, de persze fáradok is majd: 14 óra… nem, az túl optimista. Az Ultrafiord-ra gondoltam aztán, ahol tavaly Patagóniában 19 óra alatt tettem meg 84 km-t 4200 méter szinttel, ami siralmas eredménynek tűnhet, viszont itt a talajviszonyok tették futhatatlanná, sőt járhatatlanná a pályát. Térdig és combközépig érő jéghideg mocsár és láp, alatta a mélyben gyökerek, amelyekbe beakad az ember lába, és 10-20 kilométereken át nem volt egy talpalatnyi szilárd felület sem. Mindezek után éjjel a hegygerincen hóvihar, és se tájékozódni, se haladni nem tudtunk.

Szóval valahol 14 és 19 óra között lesz a célidő, bár az még elég tág. A tavalyi átlagidőket gyorsan Excelbe dobtam: 17 óra 30 perc, férfiakra szűrve 17 óra 4 perc. Végül 16 órában állapodtam meg magammal.

Zabáltam a tésztát, szerencsére volt étvágyam, aztán sokáig forgolódtam az ágyban, mígnem egyszercsak ébresztett a telefon. Hajnali 3 óra 45 volt.

2019. Április 27.

Mint általában, a verseny előestéjén nem aludtam sokat. Minden apró zajra felébredtem, egyszer azt álmodtam, hogy elaludtam, és ész nélkül kipattantam az ágyból. Az ébresztő 3:45-re volt beállítva. Kávé, pirítós, fürdőszoba: a testem már ismeri a menetrendet, nincs megrökönyödve, mint az első néhány ultránál. Teszi a dolgát, így nem kell aggódnom, hogy nem tudok enni vagy WC-re menni vagy folyadékot bevinni.
4:30-kor hagytam el a funchali szállást. Álmosan vezettem a kihalt Via Rapida 1-esen a déli part mentén Machico felé.

Leparkoltam, dideregve kiszálltam, és szerencsémre a busz már bent állt, így beültem hátra, magzatpózba kuporodtam, és igyekeztem Sao Vincente-ig aludni még egyet, ami sikerült is.
A rajtban hűvös volt még így fél hét körül, és a nap is csak fél nyolckor kelt. Cipőt kötöttem, elmajszoltam a hozott pirítóst, leadtam a dropbag-et, néztem a többi futót. Ezek itt mind fasza gyerekek. Mindegy, hogy mivel foglalkoznak, kicsodák civilben. Ezek itt egész évben keményen edzettek, hogy ma feljussanak a Pico Ruivo-ra. Jó volt ide tartozni.

A szpíker nagyon ibizásra fogta a dolgot a rajtkapuban, tört angolsággal és eurodisco slágerekkel próbált partihangulatot teremteni. Én inkább elmélyedtem volna a gondolataimban, de azért nem bántam. Hétkor elrajtoltunk, és nekivágtunk.
A pálya elég kemény emelkedővel nyitott, két óra alatt értem el a 15 kilométernél lévő ellenőrzőpontot Encumeada-ban, 1360 méter szintemelkedéssel. Itt nem időztem sokat, hozzáigazítottam a csősálakat a szeles időhöz, és indultam tovább. Curral das Freiras-ig még további 1000 méter szintemelkedés várt, ami azt jelenti, hogy az első 28 kilométer távon 2250 métert emelkedtünk. Csak reméltem, hogy ez majd a pálya második felén a szintrajznak megfelelően tényleg megtérül, és 65 km-től szinte csak ereszkedni fogunk. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni…

Curral das Freiras-ban a dropbag-ből kiszedtem egy ízesítetlen Sustained Energy port, amit be is kevertem az ivózsákban vízzel. Megtöltöttem a két ötadagos zselétartót, pár dolgot kidobtam, és indultam tovább. Előtte azonban a kijáratnál kötelező ellenőrzés: minden megvolt, bár az izofóliát 2 percig kerestem, de meglett végül. Azt hiszem, felgyújtom magam, ha emiatt diszkvalifikálnak - pedig a szigorú versenyszabályzat szerint ha a kötelező felszerelés bármely darabja hiányzik, az azonnali kizárást eredményez. Láttam már UTWT versenyen ilyet, tényleg komolyan veszik.

Supporter nélkül futottam ismét. Láttam a versenyzőket, akiket az ellenőrzőpontokon a barátnőjük, feleségük, segítőjük várt. Az osztrák ironman óta tudom, milyen érzés ez és mennyi segítséget jelent - ez esetben nem gyakorlati, hanem érzelmi támogatást inkább, hiszen minden ponton bőven van mindenféle frissítés. Most viszont jó így, egyedül, csak magamra számítva. Nehezebb, de jó. Ilyen is kell. Rengeteg időm van gondolkodni.

Innentől csak arra emlékszem, hogy rengeteget másztunk felfelé. Hol pálmák és cédrusok árnyékában, hol levadák mentén, hol a kopár szirteken a Ruivo és az Areiro között. A 48. kilométerre összegyűjtöttünk 4000 méter szintemelkedést. Szokás szerint az emelkedőn előztem többet, kb. tíz helyet jöttem fel, de ebből legalább ötöt visszaadtam később a lejtőn, ahol nem vagyok annyira jó. Itt már azt is láttam, hogy 87-88 lesz az a 85 kilométer. Sárga alpesi virágos rétek és fenyvesek váltották egymást, ahogy még mindig felülről nézve a felhőket megindultunk kicsit lefelé, majd a völgyből az utolsó nagyobb emelkedőt leküzdeni.

65 kilométertől aztán igazán élvezni kezdtem, éreztem, hogy ez már meglesz, az endorfin és a country zene teljesen felpörgetett. Végre semmi fájdalom, a rossz bokám se bicsaklott meg. Nem vártam, hogy vége legyen, ott akartam lenni, futni akartam.

Az utolsó 12 kilométeren már alkonyodott, ahogy közeledtem Machicohoz. Ahogy befordultam a sziklafalon túl a szerpentinen a városka látképe felé, jobbról sárgán világító égősor szegélyezte a pályát jó háromszáz méteren. Csodálatos volt, meg is hatódtam kicsit, hát lám, az én edzőm milyen szépen felkészített engemet - gondoltam szipogva. Elérzékenyülve és a fejlámpát felkapcsolva haladtam tovább. Az utolsó fél órában viszont már vaksötét volt, ahogy tettünk még egy kanyart, mielőtt ismét irányba vettük volna a célkaput.

2019. Április 28.

15 órát futottam, mégsem tudtam rendesen aludni. A nyugalmi pulzusom négyszeresével vert a szívem 15 órán át, tele volt a fejem képekkel, élményekkel, gondolatokkal, és tele voltam olyan érzésekkel, amiknek még le kell csendesedniük, hogy rendszerezni tudjam őket.
Átautóztam Camara de Lobos-ba, ami egy pici kikötő színes hajókkal, egy kis étteremmel, és egy zsebkendőnyi kavicsos parttal. Itt üldögéltem és néztem a hajókat meg a vizet. Sokkal többször kellene ez: nézni a vizet. Egy dologra koncentrálni. Nem csinálni semmit.

2019. Május 1.

Santanaban ébredtem, egy kis faluban az északi parton. Dohos, puritán szobácska egy panzióban. Az ablakom egy tehénre nézett, aki tegnap is itt volt, ma is, úgy látszik, a látkép állandó eleme. Mindkét oldalról franciák vettek körül. Mögöttem középkorú férfi dörmögött néha valamit, felesége kurtán válaszolgatott. A másik oldalon két fiatal lány, egyetemisták lehettek. Fülemben erotikusan visszhangzott a szókapcsolat: “francia egyetemista lányok”.

Tegnap megálltam a “Stones” parkban, és még ma is tűnődöm, hogy tényleg ott voltam-e. A valóságból teljesen kiragadott részlete volt ez az univerzumnak. Elhagyott tisztás, mellette az erdőszélen kőpadok és -asztalok mohával benőve, zöldesen. Egy üres házikó, minden ablaka és ajtaja zárva. Egy ötször öt méteres ketrec, benne egy fácánkakas és egy cinege. Gomolygó köd, csend, cédrusillat. Csak álltam percekig, és nagyon akartam, hogy ez a kép megmaradjon bennem.

Olyanok ezek a megmagyarázhatatlan, valószerűtlen, bizarr élmények, mint az úgynevezett petit perception-ok. Olyan érzékelések, amelyeket csak mi élünk meg, és amelyeket ha megpróbálunk leírni, kifejteni, elmagyarázni, továbbadni, máris értelmüket vesztik. Sokszor magunknak sem fogalmazzuk meg, mi az, csak érezzük, értjük és megéljük - de amint megpróbáljuk megfogalmazni, hogy mi is ez a megélés, bajban vagyunk. Hogyan tudnám elmondani egy idegennek, hogy itt a dohos szobában a szag, a kárpit textúrája, a beszűrődő hangok hogyan idéznek meg gyerekkori emlékeket, amelyeket még magam sem tudok azonosítani, csak érzem őket a gyomromban?

A reggeli pár szelet kenyér volt, két kis vaj, egy körte, de ami a legfontosabb: kávé. Most fent a szobában a másodikat iszom, vizespohárban kevertem langyos vízzel, mert csak az van. Sokkal kevesebb komfortra van szükségünk, mint gondolnánk.

2019. május 5.

Ma legalább egy órát töltöttem azzal, hogy bizonyítékot találjak rá, hogy a francia escargot (csiga) és a cargo (rakomány) etimológiája közös gyökerekhez nyúlik vissza. És nem. Pedig biztos voltam benne, és szinte euforikus állapotban sétáltam haza a partról, megállapítva, hogy ez mennyire felülmúlhatatlanul aranyos, hogy a cargo, amit olyan gyakran látunk különböző nyelveken a teherszállítás és logisztika világában, az onnan kapta a nevét, hogy ez a cuki kis lassú csúszómászó viszi a hátán a rakományát - vagy talán fordítva, azaz a csiga lett úgy képezve, hogy “rakományos”. Csalódás.

Meg kellett osztanom valakivel ezt a terhet (cargo), így átküldtem a felfedezést édesanyámnak, aki szerint sose legyen nagyobb csalódásom.

Reggel visszamentem a Pico Ruivora. A túra a Pico Arieiro csúcsról indult, 1810 méter magasról. Időben érkeztem, alig volt még turista, tűzött a nap a felhőhatár fölött. Furcsa, nosztalgikus élmény volt végigsétálni azon az útvonalon, ahol egy hete még ellenkező irányban a verseny útvonalán küzdöttem fel magam a csúcsra, 4000 méter szintemelkedéssel és jó 60 kilométerrel a hátam mögött. Szerencse, hogy nem néztem meg tüzetesen a pályát előre a verseny előtt: keskeny szerpentinek, függőleges lépcsősorok, és ezen a 8 kilométeres szakaszon jó 600 méter szintemelkedés - kétségtelenül a verseny legnehezebb része. A túra fénypontja az ösvény mellett békésen legelésző vörös fogoly, aki majdnem hagyta magát megérinteni, mielőtt mégis elsietett a bozót felé.

Este már csak sör (a helyi alkoholmentes), a teraszról kinézek néha az óceánra, miközben írom a naplómat, és arra gondolok, hogy milyen tragikus, hogy mindjárt vége, és ez ellen nem tehetek semmit. Hogy pontosan mit érezek, azt már megírta Slawomir Mrozek (http://e-arc.hu/blog/slawomir-mrozek-zuhanas-kozben - a szerk.)