2018. április 9.
Sérón nevű táborhelyünkön fekszem a sátorban, ami az egyik kedvenc helyem a világon. Fura, mert számos defektem közül az egyik az enyhe klausztrofóbia, itt mégis jól érzem magam. Eddig működik a gyógymód, amit exposure therapy-nek hívnak: tériszonyra hegymászás, kóros lustaságra ultrafutás és triatlon, klausztofóbiára sátor. Kb. 14 km-re vagyunk a Torres del Paine Circuit bejáratától, Las Torrestől. Nehéz nap volt, hajnali keléssel, két és fél óra buszozással, aztán négy óra gyaloglás a 20 kilós hátizsákkal - mindössze egy nap pihenővel az UltraFiord után. Itt úgy döntöttünk, ma nem megyünk tovább, inkább holnap tudjuk le a 35 km-es távot, hogy behozzuk a mai lemaradást.
Roli közvetlenül a sátram mellé rakta le a bivakzsákját, nem lesz ez így jó, hiszen nincs semmi hangszigetelés. Szólok is neki. Morog valamit a hátizsákja biztonságáról, és végül nem költözik.
A Circuit-nek ez a része még könnyen megközelíthető. Méltatlankodunk egy sort az amerikai turistákon, akik után három sherpa hozza a sátrat, vacsorát, minden kellékkel együtt. Azaz nem is utánuk, mert mire ideérnek, már készen vannak a fekhelyek és gőzölögnek a fogások. Nem öregek, nem betegek, értetlenül állok a jelenség előtt. Most olvasgatok kicsit, aztán talán elmegyek fotózni a lovakat, amik a közelben legelésznek.
2018. április 10.
Tegnap fáradt voltam, nyolc körül lefeküdtem. Egész este a bivakzsák suhogását hallgattam, valamint intenzív, periodikus cipzárazást. Ma este húsz méter távolságot veszünk, az biztos.
Nem aludtam jól, rosszakat álmodtam, fogalmam sincs, honnan szedi az agyam ezeket a valószerűtlen jeleneteket. [...] Aztán reggel lett. Visszaigazgattam elfagyott lábujjaimat az ötujjas zokniba - hidegben tényleg nem jó ezekben aludni. Még így sem, hogy mindkét lábamra egy-egy pólót is tekertem. Aláöltöző, pulóver, pehelykabát, hálózsák, sapka, sál. így sikerült forgolódva aludni valamennyit.
Nézek a hajnali semmibe, a hegyeken túlra, a sárgáslila égre. Az álmokon elmélkedem. Talán van jelentőségük, és általuk küld az Univerzum a sorsomra vonatkozó jeleket. Talán nincs, és tényleg csak a fáradt agy generálja őket üresjáratban. Nagyon sajnálnám, ha csak néhány generációval maradnék le arról a korról, amikor az emberiség megfejti ezeket a rejtélyeket. [...]
Megnéztem este a lovakat. Gyönyörűek. Néha nem is kellenek rejtélyek, néha egyszerű, konkrét dolgokra van szükség, mint egy legelésző ló. Az egyik odament egy sátorhoz, felkapott egy túrabotot, és rágni kezdte. Megmagyarázhatatlan okból volt a hátizsákomban friss, nyers répa, azt próbáltam odaadni egy másiknak. Régi lovardás emlékeim szerint az almára és a répára minden ló mohón ráharap - ez azonban annyira nomádnak bizonyult itt a világ déli szegletében, hogy fel sem ismerte, és otthagyta.
A lovas tematikánál maradva az én reggelim is zab, magában. Nincs kedvem szarakodni a feltétekkel (narancs vagy aszalt sárgabarack).
Edzőm és barátom facebook-posztja jut eszembe, amelyikkel a Terepfutás csoportban gyűjtötte nekem a pozitív energiát a sporttársaktól. Erről pedig az, hogy több időt kellene fordítanom arra, hogy értékeljem, amim van. Count my blessings, ahogy angolul hangzik. Felidézem a versenyszervező szavait arról, hogy becsüljük meg a helyzetünket, hiszen mi választottuk a "szenvedést", nem pedig osztályrészül jutott. Rolival hosszan beszélgetünk erről. Nekem az a véleményem, hogy ha kicsit sarkítunk, elkényeztetett kertvárosi gyerekek vagyunk, akik kimentek a közeli erdőbe bújócskázni, összekoszolni a ruhájukat, tudván, hogy anya majd úgyis kimossa. Mert valahol erről van itt szó. Eljövünk a világ végére kását enni, súlyos zsákokat cipelni, végkimerülésig futni, napon égni, éjjel megfagyni - de vajon mennyire élveznénk, ha ezt nem a nyugat-európai életünkből kivett egy hónap szabadság alatt tennénk, hanem mondjuk gyerekkorunktól kezdve, életvitel-szerűen? Rátelepszenek a hangulatomra ezek a gondolatok. Nehéz megtalálni az egyensúlyt: hogy meg is becsüljük a helyzetünket, de ne is vegyük a vállunkra a bűntudatot a világ nélkülöző fele miatt, amiatt a 3 milliárd ember miatt, akik napi két és fél dollárnál kevesebből élnek. Vagy csak a néni miatt a SPAR-ból, akinek el kell döntenie, hogy ma tejföl vagy parizer.
Szóval most kása, kávé, sátorbontás, aztán vár ránk a legnehezebb szakasz, 35 km Dicksonon át Los Perrosig. Felhős az ég, de csak pár csepp esett az éjjel. Talán így marad, és ha elég korán indulunk, állatokat is látunk. Beleélem magam. Egy színes madárnak is nagyon fogok örülni, de egy guanaco vagy egy puma lenne az igazi...
2018. április 11.
Szerda reggel fél hét, Los Perros. Fél hatkor keltem, a hideg nem hagyott aludni. Patagóniában az ősz az új tél. Reggelre egy centi hó borította a sátrat a szintén havas, vöröses-sárgás fák között. A nap csak fél kilenckor kel, addig sötét, hideg és barátságtalan minden. Kabátban, két nadrágban és két zokniban aludtam, de így is arra ébredtem, hogy vacogok, és nem is tudtam visszaaludni. Kijöttem a menedékházba, egy fűtetlen deszkakunyhóba, ez legalább szélvédett, és meg tudom főzni a kásámat.
Eddig egyébként jó volt az idő a hideg ellenére - legalább nem zuhogott, pedig attól tartottam leginkább. Tegnap kellemes őszi napsütés kísért minket a vöröslő erdőben, a háttérben néha felbukkanó gleccserekkel és csúcsokkal. 12 órát meneteltünk, a hátizsák már csak 19 kiló lehetett, fogyott az alma, a narancs, a zab és a tészta is. Mindössze egy pihenőt iktattunk be Dicksonban. Ott a menedékházból néztük, ahogy a szemerkélő eső elállt, lovak legelésztek, és egy hosszú rúdon lobogott a chilei zászló.
Volt, hogy órákig nem szóltunk egymáshoz, volt, hogy egy órát beszélgettünk. Nem is olyan borzasztó nem egyedül lenni. Sötétedésre értünk a Perros gleccser melletti, alacsony gerincre. Gyönyörű volt így is, hogy már alig láttunk: kékesfehéren világított a szürkületben.
[...]
Délelőtt elhagytuk Los Perrost, és azóta túl vagyunk a John Gardner hágón. Életem egyik legnehezebb átkelése volt, csak maga a verseny és néhány alpesi kaland előzi meg a ranglistán, és az az eset, amikor a Dolomitokban fennrekedtem egy csúcson egy via ferrata út végén, mert nem volt nálam kötél. Nem tudom meghatározni, pontosan mennyi lehetett a szél erőssége a hágón, de 90 km/h fölött volt jóval. Néha meg kellett állni és előredőlni, hogy ne fújjon le a szakadékba. Egy rövid napsütéses szakasz kivételével elég rossz idő volt, és van.
El Pasoban ülünk, egy deszkákból tákolt szélfogóban. Fél ötkor el kell innen indulnunk Grey felé, ha sötétedés körül oda akarunk érni. Roli fáradtnak tűnik, talán kivette az erejét a mászás. Én jól vagyok, bár fent fáztam nagyon. Az ötujjas kesztyű volt csak nálam, ilyen körülmények között az semmit nem ér a hideg ellen.
Három lány futott épp be a ranger háza melletti menedékbe. Szép teljesítmény. Ők viszont itt fognak aludni El Pasoban, ahogy a két francia srác is, akik lesérültek, és már nincs esélyük elérni a következő táborhelyet. Nekünk talán négy óra alatt meglesz a maradék táv. Az olvadás és a havaseső miatt nyálkás és hideg minden, ahová lépünk, és amihez nyúlunk. A bakancsom átázott, és a kabátomból is csöpög a víz.
2018. április 12.
Grey. Sikerült megszakításokkal hétig aludni. A szervezetem is alkalmazkodott mostanra, és kibírtam reggelig pisilés nélkül, ami máskülönben igazi akrobatamutatvány. Az ember ugyanis vagy kimászik a hálózsákból és a sátorból, vagy keres egy alkalmas edényt vagy flakont, és a belmagasság miatt kicsit meggörnyedve minden céllövöldés tapasztalatát összeszedi. Maradjunk annyiban, hogy történtek már balesetek, ezért kerülöm az utóbbi megoldást.
Jó, hogy lejöttünk El Pasoból, mert itt Greyben van meleg zuhany, zárt menedékház, de még egy Mini Market is, ahová gyalog és néha helikopterrel szállítják az utánpótlást, ezért borzasztó drága minden. Ennek ellenére nem bírtam ki, és vettem kekszet és csokit. Önkéntelen, hirtelen mozdulatokkal elkezdem mindkettőt zabálni, de aztán lelassítok és megpróbálom érezni az ízeket, élvezni az állagokat. Közben jegyzetelem az eddigi tanulságokat. Lássuk csak:
1. Az ötujjas kesztyű és zokni nem hőszigetel.
2. Éljenek az extra lungo kávék. A ristretto és espresso méretű alapvetően finomabb (ezeket egyébként nyugodtan hívhatnánk "kevés" és "nagyon kevés" kávénak, nem kell feltétlenül olaszkodni), de egy két és fél decis adag a túrabögrében tovább melegít.
3. Amikor Patagóniában ősz van, akkor igazából nyár van és tél van felváltva, átmenet nélkül.
4. Reggel el kell indulni. A test nem kívánja a húsz kilós málhát, és inkább ücsörögnénk még a kávéval a kézben, de sátrat kell bontani és menni kell, mert a szél feltámad, a nap tűzni fog, vihar jöhet, és nem tudni, mikor érünk megint biztonságba. Tegnap így faragtunk rá: 10.30-ig napfelkeltét fotóztunk, a hágón ezért majdnem ottmaradtunk.
5. Mindenkinek, aki jól él, felírnám a nélkülözést receptre.
6. Felesleges luxus fazekat és bögrét is hozni. Fazékból is lehet ugyanis kávét inni, és bögréből is lehet tésztát enni.
Egyelőre ennyi. Ma leltáraznom kell a maradék készleteket is, nehogy idő előtt elfogyjon a kalóriaforrás. Kb. félúton járunk. Zabom van még bőven, a főétkezésekhez való tészta és a kávé nem biztos, hogy kitart.
A bódéban egy koreai pár reggelizett mellettem. Minden mozdulatuk finom, hatékony, csendes. Tekintettel vannak másokra, a reggeli kávézás szentségére. Tíz percre rá megjönnek az amerikaiak, Connecticutból. Ha harmincszor nem hangzik el, hogy "like, you know", olyan artikulációval, mintha fél csomag rágó lenne a szájukban, akkor egyszer se. Kivágják az ajtót, nyitvahagyják, csapkodják az edényeiket, parasztkodnak. Hogy politikailag korrekt legyek: nem azért, mert amerikaiak, hanem mert suttyók.
2018. április 13.
Hajnali fél hat, Paine Grande. Mínusz három fok lehetett éjjel, nem tudok tovább aludni. Van még két kávém, az egyiket megfőzöm, utána fél liter teát, de csak a melege miatt. Öt réteg ruhában vacogok a menedékházban. Tegnap, miután megérkeztünk, le tudtam zuhanyozni langyos vízben. Végignéztem a testemen: eléggé elfogytam. Lesz majd pár hét, mire az úszóizmok visszaépülnek. A kinézet nem nagyon aggasztott sosem, nem napozóizmokat építek, funkcionális szövetekre van szükségem a sporthoz.
Tegnap egy nyúl öt méterre engedett magához. Az éjszaka gyönyörű csillagos volt, de nem sikerült hosszú záridős képet készíteni a kompakttal.
[...]
Elcseréltem Rolival három kekszet egy kanál kakaóra. Most, hogy megettem, már nem tűnik jó üzletnek.
[Folyt. köv.]
