2018. április 13.

Reggel a kakaó és a keksz emlékével ébredtem, egyikből sincs már, és konvertibilis élelmiszerem se nagyon maradt, amit el tudnék cserélni, úgyhogy innentől tényleg a maradék tésztára és zabra vagyok kárhoztatva. Ma korán reggel (9) indultunk el, és dél körül értünk a következő táborhelyre, Frances-be, három óra gyaloglás után. Végre egy laza nap. A gerinccsigolyáim már sajogtak, és egész biztos, hogy három centivel alacsonyabb vagyok, mint rendesen. 

Itt a patak mellett, a fák között van a sátram, pár méterre valami sólyomféle és néhány kisebb, színes madár ül az ágakon. Utóbbiak sárga-fekete tollazatukkal olyanok, mintha hatalmas méhek lennének. Miután megérkeztünk, egy kis pihenőt és levesporos tésztát követően futni mentem a Britanica-csúcsra, ahonnan gyönyörű a kilátás. Látszott az összes környező hegy, és a képeslapokról ismert Három Torony is. A horizonton a fehér hósipkák, alattuk a szürke és fekete kőzetek sávja, még lentebb pedig az ősz ezer árnyalatában vöröslő lombok. Talán a legszebb hely, ahol életemben jártam. Csak ültem a sziklán sokáig, aztán a lefelé vezető úton végig azon gondolkoztam, hogyan lehet leírni, amit odafönt éreztem: hogy egyszerre gondoltam mindenre, de ugyanakkor nem gondoltam semmire. Egyszerre voltam végtelenül szomorú amiatt, ami elmúlt, és minden miatt, ami nem fog megtörténni; ugyanakkor boldog voltam és nyugodt és jó helyen. Egyszerre tűnt teljesen értelmetlennek a létezés, mint egy este a kaszinóban, amelynek a végén úgyis üres zsebbel távozunk; és nyert értelmet minden emiatt az egyetlen látkép miatt.

Előveszem a bivakzsákot estére, talán úgy átvészelem a hideget. 

Az Úr az egyik kezével ad, a másikkal elvesz: itt nincs szél, vannak ellenben csípőlegyek. Vacsorára megint levesporos tésztát ettem, utána viszont találtam egy kapucsínóport a hátizsák egyik szegletében. Komótos mozdulatokkal, nagyokat szuszogva és hümmögve fogyasztom el. A nap következő örömhíre, hogy Chileno, a holnapi táborhelyünk egész jól felszerelt. Aki nem teszi meg a Circuit teljes távját, az gyakran itt száll meg csillagtúrázni - ami egy jóval kényelmesebb, kevésbé nomád megoldás, azaz soha fel sem merült bennem. Úgy néz ki, hogy holnapután kapunk reggelit. A visszaigazolás szerint "full board", de vacsoráról nem merek álmodni. Van még egy kéthetes almám, 15 deka tésztám magában, meg egy kis kásám. A reggelit egy meleg, fedett helyen képzelem el, gőzölgő és hideg svédasztalos fogásokkal, pirítóssal, forró kávéval.

2018. április 14.

Sikerült kisebb megszakításokkal fél hétig aludnom. Az önfelfújó derékaljam önleeresztő lett az éjjel, szerintem a szigetelése engedett el. Most a deszkázott platformon kibírtam, de a hideg földön nem lesz így jó. Ha a Huemul-körre megyünk tovább jövő héten, be kell szereznem egyet.

Reggelre az egerek mindent megrágtak. A sátorból kikelve fél percet szemeztem egyikükkel, aztán elszaladt. A csokispapírból az utolsó morzsát is eltakarították, az almát csak megrágcsálták. A zabhoz is hozzáfértek valahogy, pedig fel volt akasztva a fára egy vízálló zsákban. 

Most nyolc óra lesz, szokás szerint olvasok, iszom a kávém, írok. A patak csörgedezése mellett sikerült jól aludnom. Idehallatszik a gleccser morajlása is. Néha leszakad egy többmázsás darab jég, vagy a napon olvadó hóréteg indul meg. Ilyenkor nem jó a kuloár közelében tartózkodni, sem a nyílt lejtőkön, mert maga alá temethet minket a lavina, vagy kicsúszhatunk a semmibe. Utóbbi az osztrák Alpokban történt meg velem egyszer, és kevés félelmetesebb élményem volt, mint ahogy akkor kicsúszott a lábam alól a talaj, és jégcsákány híján kézzel és a túrabottal próbáltam fékezni magam, ahogy a meredek lejtőn egyre gyorsulva száguldottam a szakadék felé. Végül sikerült úgy kormányoznom, hogy becsapódtam egy törpefenyőbe, és megúsztam csontig horzsolt tenyérrel és kisebb zúzódásokkal. 

Az emberek még mindig zavarnak. Ha nagy ritkán szembejönnek az útvonalon, ha besétálnak a reggeli atmoszférába, ami körülvesz, vagy mocorognak egy kevésbé elhagyatott táborhelyen egy közeli sátorban. Pedig tudom, hogy hosszú, magányos utak végén azért mégis jól esik megérkezni a civilizációba. Talán mégis társas lény vagyok, csak ne legyen a többi egyed túl közel.

2018. április 15.

Éjjel megint esett a hó, de valahogy nem fáztam, pedig a bivit végül nem is húztam fel a hálózsákra. Sokat beszélgettünk Rolival. Végeztem A New York - Budapest metró-val. Fantasztikus. Nem is tudom, hogyan maradt ki pont ez a Vámos-regény, pedig az összes többit olvastam, és ez '93-as. Most belekezdek egy Máraiba, azt hiszem.

Tegnap ettünk meleg vacsorát, ma pedig várjuk a reggelit. Valóra vált mindkét álom. Hiányzott már kicsit az asztalnál evés. Persze dél-amerikai tempóban történik ez is: 7:30-ra volt kiírva a reggeli, ami Európa nyugati felén a legtöbb helyen azt jelenti, hogy 7:30-kor leteszik eléd az ételt, vagy hozzáférhetővé teszik a svédasztalt. Itt 7:36-kor esett be a szakács a refugio-ba, tehát még most fogja begyújtani a kávé és a tojás alatt a tüzet.

Várunk. Tegnap már sok volt kicsit a saját gondolataimból. Podcastokat hallgattam El Chileno felé. Már nem vitt előre, hogy menetelés közben huszadjára is eljutottam ugyanazokra a következtetésekre, így szünetet tartottam az elmélkedésben. Közben megjött a kávé. Aztán tojás. Kenyér. Vaj. Hogy marad vegán valaki ilyenkor? Hát sehogy. Az év 98%-ában az vagyok, viszont amikor elkerülhetetlen, vagy a túlélésről van szó, abban az évi két-három esetben ésszerű kivételt teszek. Ez különbözteti meg szerintem a gondolkodó elvhűséget az elvakult, értelmetlen szabálykövetéstől. Egyébként sem hiszek abban, hogy ki lehetne szemelni egyetlen felkapott mozgalmat életfilozófiának: nem elég vegánnak lenni, vagy szelektíven gyűjteni a hulladékot, vagy a gekkómentő alapítványnak adni az adónk egy százalékát. "Holisztikusan" kell törekedni a jóra az élet minden területén. Na, hát erről beszélek, amikor azt mondom, sok volt kicsit saját magamból estére.

A reggelinél a latin dallamok után megszólalt az Only You - nem a Jimmy féle verzió, hanem a hallgatható. Jó lenne ezt újra gitározni. Nem feltétlenül valakinek, csak úgy gitározni. Jót tenne már a gitárnak. Only you, kizárólag te. Persze csak addig, amíg 61%-ban el nem válunk, vagy 29%-ban meg nem csaljuk egymást. De ezen kívül biztos lehetsz benne, hogy only you. A romantikus szerelmek így vagy úgy, de végetérnek, a legszebbek is. Még Rom és Dzsúl, azaz Marton Gyula és Amy Gohom vad szerelme is elmúlt. Nem kéne inkább arról írni egy szerelmes számot, hogy hogyan nem hazudom neked azt, hogy te vagy az egyetlen; hogyan tisztellek annyira, hogy nyíltan tudjunk beszélni a problémáinkról és esetleg a kapcsolaton kívülre mutató vágyainkról; hogyan nem kezeljük egymást tulajdonként; hogyan alapozzuk lányregények rózsaszín romantikája helyett realitásra, rajongás helyett kölcsönös tiszteletre, elvárások helyett egyezségekre a kapcsolatunkat? Talán akkor a szerelmek és házasságok sikerrátája is magasabb lehetne 30%-nál.

Szerelemmel se könnyű. Szerelem nélkül se könnyű. És pihent aggyal se könnyű.

Megettem három kenyeret. Nem hoznak többet, hiába üres a kosár. Az asztaltársaság a tekintetével mohón megmaradt tételek után pásztáz, amiket fel lehetne még falni. 

 2018. április 16.

Reggel felfutottam a Tres Torres kilátóhoz. Beteljesedett a túra: megvan az a fénykép, amelyet az útikönyvekben is használnak, és ezúttal nem a másik oldalról, hanem ugyanabból a szögből is. Közben valamiért a család járt az eszemben. A szüleim, mamáék, de még az is, hogy vajon hogy néz ki a családfám, ugyanis sosem láttam. Ha hazamegyek, lehet, hogy családfa-kutatásba kezdek. Fura - ahogy egyre idősebb leszek, úgy válik egyre fontosabbá a család. Talán ahogy érzi az ember az elmúlást, az ismert arcok és a szociális háló jelentik az állandóságot. Azt a száraz ágat, amibe zuhanás közben még bele lehet kapaszkodni.

 [...]

A puma concolor ma sem mutatkozott, hiába indultam el hajnalban. Viszont az erdő gyönyörű volt. Közben megérkeztünk Las Torres-be. Félmeztelenül, kicsit dideregve szívom magamba a napfényt, ami úgy hiányzott egész héten. Így ér véget a kaland Torres del Paine-ban.

2018. április 16.