Az útinapló izgalmas műfaj - erre akkor döbbentem rá, amikor négy hete egy kényelmetlen reptéri széken valószerűtlen pozitúrába tekeredve egyhuzamban kiolvastam Kolumbusz naplóját. Nemcsak a történések miatt érdekesek ezek a leírások, hanem mert az elbeszélő egyes szám első személyben kiegészíti azokat személyes, szubjektív megéléseivel, gondolataival. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, a korábbi utazások gyakorlatával ellentétben nem utólag, hanem már útközben megírom a naplót, és erre kiválóan alkalmasnak bizonyult a legjobb barátomtól kapott szivárványszínű füzetke. Ebből írom át most más által is olvasható formátumba. 

Az első rész igazából az utolsó. Már mossa a gép az egy hónapnyi szennyet a ruhákból, már leborotváltam a négyhetes szakállat és hajat, már a kanapémon ülök megint többnapnyi buszozás és repülés után, amivel hazajutottam a világ másik feléről Budapestre. Ismét sikerült olyan messzire utaznom, hogy ha messzebb mentem volna, akkor gyakorlatilag már közelebb jöttem volna. Tudat alatt biztos úgy érzem, hogy a fizikai távolság jobban kielégíti azt a csillapíthatatlan elvágyódást, ami bennem van. Kicsit szomorúan veszem sorra az emlékeket és élményeket, nehéz lesz megint visszaszokni a polgári életembe. Persze amikor éjjel a Fitz Roy lábánál a mínusz 5 fokban a sátorban a zoknis lábaimra egy-egy pólót kellett tekerni a hálózsákban, hogy  ne fagyjak meg, és összesen 2-3 órát aludni tudjak, olyankor a helyzet romantikája ellenére hiányzott kicsit a Nespresso gépem meg egy kád forró víz. Mégis szép volt, és eszembe jutott az a gondolat, ami a verseny eligazításán hangzott el a szervezőtől, aki a biztonsági előadást tartotta:

Ez nem egy klasszikus terepfutó verseny. Soha nem tapasztalt élményben lesz részünk, de szenvedni fogunk - a hidegtől, a sártól, a fáradtságtól, a hófúvástól, a meredek emelkedőktől. De ne felejtsük el: míg millióknak nincs választásuk, mi magunknak akartuk ezt a szenvedést. Becsüljük meg ezt a kivételezett helyzetünket.

Majdnem egy hónapja már, hogy útnak indultam Chile és Argentína felé. Persze ez a kaland sem az elutazással kezdődött. Sokéves álom volt Patagónia, így jött az ötlet, hogy keressek ott is egy terepultra futóversenyt, és utána hátizsákos túrával, sátorozással "pihenjem ki magam". Két verseny közül kellett választanom, de a Patagonia Run sokkal északabbra került megrendezésre, így inkább úgy döntöttem, hogy a vadregényesebbnek és nagyobb kihívásnak ígérkező UltraFiord-on veszek részt, és utána eltöltök néhány hetet a Magellán-szoros és az Antarktika régióban.

Szállásom az első héten a versenynek otthont adó Puerto Natales volt Ultima Esperanza tartományban, ezen belül pedig egy Cabaña Ultima Esperanza nevű apartman. Hónapokig tartott az utánajárás és a logisztika megtervezése, de mint mindig, a semmitmondó utcanevek és google maps-en megjelölt tájékozódási pontok a harmadik napra ismerős kereszteződésekké és boltokká szelídültek, hogy aztán négy héttel később fájó szívvel búcsúzzam tőlük az utolsó, kikötőbe tett futásom során. Majdnem egy hónap telt el. Most visszalapozok a szivárványszín füzet első oldalára.

2018. április 1.

24 órája vagyok úton. Majdnem sikerült kifognom London és Santiago között 3 üres ülést, aztán mellém ültettek egy tüsszögős nőt. Mégis tudtam azért három órát aludni. Az ünnepek miatt óriási a tömeg a reptéren. Kidobatták az almáimat, mert semmiféle gyümölcsöt nem lehet Chilébe bevinni - egyrészt az esetleges paraziták miatt, másrészt hogy a tájidegen fajok ne honosodjanak meg. A keresőkutya (labrador) viszont megnyalta a kezem, és ez több órára elég boldogsághormont termelt bennem. 

Van még hat órám, már nem megyek ki Santiagóba körülnézni, inkább pihenek még a reptéren, olvasok és írok. Krúdyt félbehagytam, most Kolumbusz naplóját olvasom. Fáradt agyam fájdalmas rímet fabrikál, amivel a felfedező legénységet is toborozhatott volna akár magának: Utazz te is Kolumbusszal, sokkal jobb, mint különbusszal. Ezt majd kihúzom. Egyébként meg van cukormentes Canada Dry, meg Guarana, és a reptérről már látszanak az Andok csúcsai - mi kell még?

Rohadt hosszú volt a sor a biztonsági ellenőrzésnél. Ahogy ott kígyóztunk, két amerikai méregetni kezdett, végül megkérdezték: Ultrafiord? Mondom igen, az. Következő kanyarnál, mikor ismét egymás mellé kerülünk, én kérdezek: Honnan tudtátok? Válasz: A pólód. Végignézek magamon: a Baradla trail-es póló van rajtam, kis futós figurával. Nem a Tarawera, nem a Grossglockner trail, nem a Lavaredo jól ismert logói, hanem a kis aggteleki verseny pólója, és erről ismer meg két amerikai itt a világ végén.

Amíg van wifi, barátokkal csetelek - kevés van belőlük, de annál fontosabbak számomra. Az utazás egyik célja a múlt bedobozolása is: elengedni, amit el kell, és végiggondolni, hogyan tudom ápolni azokat a kapcsolatokat, amelyekre építeni szeretnék. 

[...]

30 órája utazom, már fáradok. Jó lenne úszni meg szaunázni egyet. Az nagyon fog hiányozni. De majd otthon jobban értékelem. 

2018. április 2.

Éjfélkor értem a szállásomra: Casa del Profesor. A "profesor" első csengetésre kijött, álmosan. Nem találta a foglalásomat, de kedves volt azért. Mutattam neki a kinyomtatott papírt, ő mutogatott a falinaptárra, nem értettük egymást, de végül mosolyogva adott egy kulcsot. Izland óta becsülöm a forró zuhanyt, így este is, reggel is beálltam a fülkébe. 5-6 órát sikerült aludnom, miután hirtelen felindulásból, kétpofára befaltam egy tábla étcsokit. A tévében Samuel L. Jackson magyaráz spanyolul, komoly tekintettel. 

Reggel még sötétben indultam el, hogy  körülnézhessek Punta Arenasban. A profesor nem tudta mire vélni, hogy még csak hét órája jelentkeztem be, máris távozom. Negyvenezret kért, mutattam neki papíron, hogy vagy 40 dollárt adok, vagy 28 ezer pesót. Elvett 30 ezret, és visszaadott egy ezrest. Ennyiben maradtunk. Hogy nyerészkedni próbált, vagy félálomban fogalma sem volt az árról, nem tudom. Ahogy  most az 1800 pesós (800 forintos) kávét kortyolgatom egy padon, eszembe jut, hogy  Latin-Amerikában máshol is volt már, hogy a helyiekre és a turistákra két különböző ár vonatkozott.  Beszívom a hajnali illatokat - kávé, tenger, ázott aszfalt. Egy  óra múlva indul a buszom Puerto Natalesbe.

[...]

Reméltem, hogy lesz félúton megálló, de a sofőr egyben lenyomta a három és fél órát. Kicsit aludtam, kicsit olvastam, látnivaló nem volt, csak a végtelen tundra a Magellán-szorostól Torres del Paine kapujáig. Becsekkoltam az "Utolsó Remény" panzióba, és vettem pár élelmiszert, mielőtt eleredt az eső. Most a cabana felső szintjén várom, hogy vajon elalszom-e, vagy magamhoz térek, és sétálok egy kicsit, ha nem zuhog kint. A versenyfelszerelést csak holnap viszem kötelező szemlére. 

Sétáltam kicsit, amíg beesteledett. Cahuita és Queenstown fura keveréke a városka, és ebben az évszakban egy kicsit téli Balaton is. Rengeteg emlék. Némelyiket elhessegetem, némelyiket hagyom, hogy átjárjon. Pedig jó lenne mindegyiket hagyni. Megbékélni.

Van egy visszatérő ábrándom. Nem álom, mert ébren is előjön néha. Tengerész vagyok, de nem valami modern óceánjárón, hanem Rejtő Jenő világából, Charlie Skandináv éjszakáiból. Utóbbit énekeltem is ma; ezelőtt legutóbb Queenstownban. Akkor is elképzeltem, hogy tengerész vagyok, járom a kikötőt, aztán hamarosan indulok tovább. "A tengerparti kocsmák, a mindig kihalt állomás... grogot ivott velünk a folyton fázó hindu szakács" - és úgy végződik, hogy "és a lány, Istenem! Újra írt nekem." Nem tudom, melyik lány. Nem tudom, volt-e, nem tudom, létezik-e.

[...]

24 órája vagyok Puerto Natalesben. Megvan a menetlevelem, azaz rendben találták az igazolásaimat és a harminc darabból álló kötelező felszerelést. Van már némi helyismeretem is, tudom, merre van a szállás, a bolt, a kikötő. Megnyugodtam. 

A verseny rajtjába holnap reggel indul majd a busz, hétkor. Illetve a busz csak Port Boriesbe visz, a kikötőbe, onnan felhajózunk Monte Balmaceda felé, ahonnan elrajtolunk majd a 104,5 km hosszú útra, 5180 m szintemelkedéssel. Ismerem a felszereléseimet, nem késett a csomagom, mint legutóbb, így minden zokni és gél és por tesztelve van. Rengeteg munkát fektettem a felkészülésbe. Nyugodt vagyok.

2018. április 4.

Az utolsó előtti átmozgató edzésemért 30 km-t kellett kocsikázni, de megérte. A Milodon-barlanghoz mentem. A milodon, latin nevén Mylodon darwini egy óriáslajhár. A faj már i.e. 1500 körül kihalt, ám a barlang mikroklímája olyan kiváló állapotban őrizte meg a maradványait, hogy amikor kutatók i.sz. 1895-ben megtalálták itt azokat, azt hitték, a faj még mindig él, és hosszú évekig keresték a környéken az élő példányokat.

A háttérben hosszan nyúlt el az Andok, láttam vadnyulat és repülő kuvikot, és egy gyönyörű, fehér fejű ragadozómadarat, amit utólag karakaraként azonosítottam. Jól esett a futás, és nem tudtam betelni a hegyekkel. Szerelemmel szeretem őket, a hozzájuk vezető utat, az erdeikben élő állatokat, a naplementét, a csendet. A hegy alázatra tanít, az állatok a szép szeretetére és az egyszerűségre, az egyedüllét pedig segít megismerni önmagunkat.

[...]

48 óra van a rajtig majdnem percre pontosan. Kicsit szipogok, kicsit ki van száradva a nyálkahártyám, de talán a szervezetem szokás szerint okos lesz, és nem engedi, hogy a célig lebetegedjek. Ez volt a Tarawerán is: az utazás, a légkondi, a stressz megviselt, a hajnali várakozás is a rajtban - de végigmentem gond nélkül, viszont a célban azonnal beteg lettem, és lázasan vágtam neki a Tongariro Circuit-nek. Ideges is vagyok most, nem a verseny, hanem a bújkáló betegség miatt. Borzasztó időzítés lenne. De talán nem lesz gond.

[...]

T mínusz 26 óra. A betegség - nem akarom elkiabálni - de eltűnt. Kicsit szipogtam reggel, de a közérzetem sokkal jobb. Szép munka, immunrendszer! Továbbra is nagyon fogok rád vigyázni! 

Rosszakat álmodtam, kétóránként felkeltem - de ez a fizika fáradtság hiánya is. Heti 10-12 óra edzésre vagyok kalibrálva. Nem baj, holnap két hetet letudhatok egyben. Most épp esik, megint. Az előrejelzés szerint holnap és holnapután felhős, kicsit napos idő lesz. Kellene egy rendes vízálló kabát - a poncsó nem biztos, hogy elég lesz.

A kikötő tegnap annyira megnyugtatott. Pedig kicsit (nagyon) szemetes helyenként, és a romantika-szintje is elmarad akár csak a dalmát partoktól is. De vannak madarak (kormorán, vadlúd, sirály), tengermorajlás, fáradt délutáni fények, és ez elég, hogy megnyugtassa a lelket. Kint most szakad az eső. A reggelim "Robinson Crusoe" márkájú konzerv volt helyi kenyérrel, nescafé, és egy kanál méz, biztos ami biztos. 11.45-kor lesz az eligazítás, és még a Milodon-barlang miatt bérelt kocsit is le kell adnom. 

[Az olvasóra való tekintettel itt kimarad egy hosszú magánéleti fejtegetés. A nap további részében eligazítás, a versenyterv utolsó átnézése, és alvásra irányuló kísérlet következik.]

A verseny 

A drop bag-eket már előző nap leadtam. Felkészítő edzőmmel (akit olyan ostoba versenyzővel áldott meg a sors, aki a legváratlanabb pillanatokban az előírt úszás helyett elmegy 120 km-t bringázni - és fordítva -, valamint 10 hetet hagyott a 104 km-es terepultra és egy hosszú távú extrém ironman verseny között) arra jutottunk, hogy ne a vízálló Altra Lone Peak 3.0-ban induljak, azt csak a második állomásra adjam le. Jó döntés volt, mert elejétől a végéig lápban és mocsárban cuppogtunk, és a Neoshell-ből valóban nem folyt volna ki a víz. Ez egy szuperkényelmes, de pofátlanul túlárazott cipő, ami befelé azonnal beengedi a vizet, kifolyni viszont már nem. Így viszont a Lone Peak 3.5-ben kezdtem, ami szintén azonnal vizes lett, de legalább nem állt meg benne a saras lé.

Előző este már összeepakoltam mindent. Egyedül voltam, ahogy életem nagy kihívásai során mindig. A Lemko, a Tarawera, a Grossglockner, a Cortina, Izland - mind olyan élethelyzetek, amiket egyedül akarok megélni. Jó érezni persze, hogy van hátország, és jönnek a bátorító tanácsok és üzenetek, de szükségem van rá, hogy a kihívás előestéjét és napját egyedül éljem át.

A rajt előtti nap a kötelező eligazítást egy helyi erő tartotta, aki elsorolta, hány különböző módon pusztulhatunk majd el a lezuhanástól a gleccseren való kicsúszáson át a fagyhalálig.

Tünetmentes voltam továbbra is, kicsit levert, mint betegség után, kicsit még jetlag-es, és még mindig azon imádkoztam, hogy ne életem versenye előtt dőljek ki. Déltől kezdve már töltöttem a szénhidrátot saját főzésű zöldséges tészta formájában, ami inkább tápláló volt, mint szép vagy finom. Este 11 körül megpróbáltam lefeküdni aludni, szokás szerint csak forgolódtam, és valamivel a 4:50-re beállított ébresztő előtt fel is keltem. A kávé mellé magamba erőltettem némi kekszet meg banánt, felöltöztem, összeraktam magam fejben, aztán 5:40-kor elindultam az Éspacio Nándu térre, ahonnan a busz indult.

Busz, nem pedig hajó, mint eredetileg tervezték, ugyanis a borongásból hóvihar lett a hegyekben, és kicsit változott a rajt helyszíne és az útvonal. Életveszélyesnek nyilvánították az első hágót, amin átkeltünk volna, bár eddig sem tűnt túl biztonságosnak. Mindenesetre az új rajtba két óra buszozással jutottunk el. A szervezésre jellemző volt a dél-amerikai tempó. A 6:00 az 6:30 lett, a 9:00-ás rajt pedig 10:15-kor volt. Svájci ügyfélhez és európai versenyekhez vagyok szokva, így eleinte dühített a dolog, de aztán elengedtem, és igyekeztem élvezni.

Szemerkélő esőben indultunk a Hotel Rio Serrano melletti rajtból. Látszott, hogy minden rögtönzött, mindent éjjel pakoltak át az eredeti rajtból, de így is nagyon lelkes volt a mezőny. 

Az első 5 km laza bemelegítés volt, szinte sík, szinte száraz. Innen kapaszkodtunk fel az első 800-as csúcsra, és minden átmenet nélkül elkezdődött az a szakasz, amihez foghatót még soha nem tapasztaltam. Jó 8 km-en keresztül bukdácsoltunk alpesi, sziklás környezetben, mindenféle ösvény nélkül, jeges, csúszós köveken. Az útvonalat sokszor csak sejtettük. Már itt sokan estek, pedig ez csak a kezdet volt. A sziklás rész végén jött az első ellenőrző pont (EP), egy sárga sátor a hegyoldalban.

Innen kezdtünk meredeken ereszkedni a hóhatár alá, és a következő 5-8 órában bokáig, sokszor térdig érő, és minden esetben megkerülhetetlen sárban próbáltunk haladni. Kimerítő volt, hogy hiába kerestünk órákon át csak egyetlen rögöt vagy követ, hogy szilárdra lépjünk, nem sikerült. 

7 órája voltam úton, amikor combközépig sáros és ettől nehéz nadrágban, szakadt ruhában, túl a tizedik esésen megérkeztem a második EP-re, ahol még volt egy kis száraztészta és forró víz. Nem háromféle csoki meg izotóniás ital meg gumicukor, hanem üstben forralt víz és száraztészta.

Ültem a földön pár percet, mire tovább tudtam haladni.

Soha nem láttam még ennyi sarat, pedig megjártam a legsárosabb UTH-t, egy legendásan sáros Kiss Péter Emléktúrát, és a Lemkowynát is.

11 órája voltam a pályán, a sár nagyon kivette már az erőmet, amikor elértük a második hegy lábát. Tudtam, hogy meredek és hosszú mászás következik, a kötelező felszereléstől és rendes frissítés híján zseléktől és szeletektől súlyos hátizsák pedig nem segített. De arra valahogy nem számítottam, hogy a "meredek" ebben az esetben helyenként 40%-os emelkedőt fog jelenteni. Közben szürkülni kezdett, de a fejlámpát még nem akartam elővenni, így csak meneteltem tovább, fel a hegyre, néha az órámra pillantva, hogy mennyi szint lehet még hátra. 

Kb. 2-3 óra alatt sikerült felküzdeni magam, de sajnos nem egy napsütötte fennsíkra, virágokkal és legelésző osztrák tehenekkel, hanem a rettegett második hágóhoz. Vaksötét volt, csak néhol villogott egy-egy hátizsákon a kötelező piros fény. Útjelző karók nagyon ritkán vagy egyáltalán nem látszottak. Ösvény itt sem volt, csak friss hóval borított, csúszós, fekete sziklák. A szél is megélénkült, és a csúcs közelében már olyan hófúvás tombolt, hogy semmit nem láttunk. Itt volt az első lábtörés is, ha jól tudom, de sikeresen kimentették a versenyzőt. Ezen a részen már elkezdtek torlódni a sporttársak - a teljes fejetlenségben néhányan bevártuk egymást, aztán pár méterre követve a másikat, igyekeztünk irányt találni. Hogy a helyes útvonalon-e, azt nem tudom, de elértük a hágó tetejét, ahonnan ereszkedni kellett volna. Csak fogalmunk sem volt, hogy merre. A hófúvás néha alábbhagyott, de akkor sem láttunk semmit a sötétben. A vizes ruháim ekkorra rámfagytak kicsit.

A 15. órában értem le a hegyről, átfagyva, vizesen. Egy kb. 8 négyzetméteres sátor volt az EP, itt is limitált mennyiségű levespor, tészta, és végre némi keksz és csipsz is hozzáférhető volt. Itt vettem át a száraz cipőt és zoknit, amihez fogható kellemes érzés kevés van a világon. A felsőruházatot már nem volt erőm, főleg, hogy a sátorban alig fértünk el, így jobbhíján kint öltöztem. Zabáltam, amennyit tudtam, kértem egy teát, aztán útnak indultam. 

Innentől bekapcsolt a robotpilóta. Fásultan raktam egyik lábamat a másik elé, már lehetett pedig kocogni, hosszabb murvás, döngölt földes szakaszok következtek. Meglepetésként viszont kb. 3 km-enként kerítést kellett másznunk, ugyanis magánbirtokokon keresztül is vitt az út, és a kapuk zárva voltak. Ismét új élményben volt részem akkor is, amikor egy-egy másodpercre elaludtam futás közben - korábban sosem volt ilyen. Fél pillanatokra lebukott a fejem, és arra eszméltem azonnal, hogy majdnem elestem. Érdekes, de nem annyira kellemes. Pár percre leültem, utoljára elővettem a kis motivációs könyvecskét, amit a barátom kifejezetten erre a versenyre készített nekem, minden órára egy motiváló gondolattal. Ezen kívül ennek az utolsó szakasznak egyetlen emlékezetes pillanata volt: amikor egyszer csak szemközt találtam magam egy pumával. Egy igazi, élő puma concolor. 15 méterre állt tőlem, legalább annyira meglepve, mint én. 3 másodpercig néztük egymást, aztán eliramodott a sűrűbe. Gyönyörű volt.

Hajnali 5:40-re értem az utolsó előtti EP-hez. 84 km táv, 4000 m szintemelkedés, és nagyon sok bukdácsolás volt mögöttem. Lihegve kérdeztem a pontőrt, hogy mennyi még a célig. Azt felelte, semennyi. Aztán kifejtette, hogy olyan vihar lett, hogy többen elkeveredtek, többen sérültek, sokan feladták, és a versenyigazgató úgy döntött, ettől a ponttól senki nem fut tovább. Így esett, hogy a 100 mérföldes és 100 km-es versenyzők is ennyivel fejezték be a versenyt. Másfél órát vártunk még egy világítás nélküli fészerben, izolációs fóliába burkolózva, hogy jöjjön értünk egy 4x4-es busz. Nem mondom, hogy akkor ott nagyon bántam, mert ami teljesítmény bennem volt, azt ott leadtam. De tudom, hogy marad bennem majd hiányérzet, és még idén nekifutok egy másik százasnak. 

[folyt. köv.]