Az, hogy az ember elmegy a Tortúra 65-re decemberben, valahol érthető: végre itt a tél (legalábbis a Bükkben), vár a friss hó, az Őserdő, a Bükk-fennsík. Az, hogy ezt követően részt vesz az éjszakai Bükki Kihívás 55 km-es távján, ahol az előző évi győztes is visszafordul félúton - betudható a Bükk feltétlen szeretetének, vagy hirtelen felindulásból elkövetett nevezésnek. Ha viszont rá egy hónapra ott áll a Bükki Kilátások Hard távjának rajtjánál is, akkor ott valami gyerekkori trauma lesz a háttérben; akkor abban a szerencsétlenben valami valamikor eltört, cserbenhagyta a józan ítélőképesség, elméje már nem tudja az őt körülvevő világot befogadni, és nem képes az ésszerű cselekvésre.

Persze a terepfutás, az ultrafutás, a terepultra meg aztán főleg arról szól, hogy újra meg újra, önként és mosolyogva felszállunk az "SZ" jelű rollerre.

 A Bükki Kilátások, ez a kiváló verseny immár negyedik éve olyan nekem, mintha hazajönnék. Egyrészt mert bükki gyerek voltam, csak nem itt a felsőtárkányi oldalon, másrészt pedig mert azon kevés rendezvény egyike, ahol a főszervező, Veres Imre a nevemen üdvözöl a rajtban és a célban egyaránt. Ez jellemzi az egész eseményt: családias, nélkülöz minden felesleges feljhajtást,  fantasztikusak az önkéntesek, a mezőny pedig minden évben tud meglepetéseket okozni.

A legritkább esetben fordul elő, hogy jó előérzetem van egy versennyel kapcsolatban, és jól is sikerül. Általában  amikor motiválatlanabb vagyok, és az előestén rosszul alszom, forgolódom, akkor a futás maga jól megy. Ezúttal megvolt a jó előérzet, egész héten okosan edzettem és pihentem, és még az étkezésben sem követtem el súlyos kihágásokat - bár mivel Edit kollégám váratlanul szabadnapot vett ki, pénteken két adag vegán székelykáposztát ebédeltem, de szerencsére ennek nem lesz jelentősége a történet szempontjából. 

Voltak azért intő jelek. Egyrészt a szálláson derült ki, hogy a gyorsan száradó, varrásmentes, bőrgyógyászatilag tesztelt, űrsétára is alkalmas Salomon aláöltözetem helyett egy 3 éves, TRX-edzésre hordott, szakadt Nike pólót sikerült eltennem. Ezt Virsli barátom segítségével áthidaltuk, és kaptam egy S-es méretű női felsőt. Öt perccel később, két jobblábas zoknival a kezemben azt is megtanultam, hogy ha Injinji ötujjasban futsz, akkor a készleted felénél mindig eggyel többet kell elrakni, hogy biztosan legyen benne egy pár.

 Mindenesetre optimistán álltam rajthoz szombat reggel, főleg, hogy nagy havat és zord időjárást jósoltak, ami nekem, aki a legtöbb sportágamban lassú, de kitartó vagyok, akár kedvezhetett is volna.

A rajtból tempósan kocogtam Mellér-völgy, az első ellenőrzőpont felé, és egészen a 12 km-nél, az első csúcson lévő Őrkő-ház EP-ig úgy a tizedik lehettem. A hó miatt itt már nem mindig volt értelme a futólépésnek, inkább a tempós gyaloglást választottam, hogy tartalékoljam az erőmet. (A Bükki Kihívás óta egyébként is minden lábemelésnél borzasztóan fájt valami combtőnél a belső oldalon, amit anatómiai ismeretek hiányában lábemelő ínnak neveztem el.)

(A videóban elhangzottakhoz képest Csipiék egyébként mögöttem voltak. Úgy látszik, amikor neki 39 fokos láza van, én meg csúcsformában vagyok, közel azonos teljesítményt tudunk nyújtani.)

 Őrkőnél ért utol Szimandl Anita, a későbbi női győztes, és a következő 10 km-t vele tettem meg. Ő kényelmesen nyargalászva beszélgetett velem, én a női felső szorításában levegőért kapkodva próbáltam vele tartani a tempót egészen a Szalajka-völgyig, ahol technikai szünetre hivatkozva elengedtem, és csak a célban láttam legközelebb. Ezzel egyébként el is követtem az egyik legalapvetőbb futóhibát: nem a saját tempómban versenyeztem, és elfutottam az elejét. Úgyhogy ennek köszönhetően innentől 30 km szenvedés következett, és abszolút nem segített a túlpakolt táskám és a versenysúlyomhoz képest felszedett plusz két kilóm.

Amíg futni nem kellett megint, tartottam azért a pozíciómat. Talán egyetlen helyet csúsztam vissza, amíg a völgyből felértem Istállós-kőn keresztül vissza az Őrkő-házig. Itt viszont - Anita szavaival élve - eljött értem a kalapácsos ember. Fájtam, átáztam, csúszkált a lábam ebben a nagy bohóccipőben (Altra LP 3.0 NeoShell), ami egyébként úgy vízálló, hogy simán átázik, aztán viszont nem engedi ki a cipőből a vizet. Szóval itt beültem a kunyhóba, komótosan zoknit cseréltem, összeraktam magam, és nekiindultam - a 10. helyett a 17. helyen. 

 A következő pár óra nem esett jól. Minden harmadik lépésre jutott egy megcsúszás, egy botlás vagy egy besüppedés, és enni is elfelejtettem, úgyhogy hamar eléheztem. Tamás-kútjára farkaséhesen érkeztem, ahol tájékoztattak, hogy itt a Hard távosoknak nincs frissítés, a miénk átkerült ugyanis a 3 km-re lévő Pazsag erdészházba. Rezignáltan vettem tudomásul, és nekivágtam az emelkedőnek, aminek a másik oldalán várt a frissítőpont. 

Itt vitte be a kegyelemdöfést egy gazellaléptű sporttársnő, aki elkocogva mellettem mosolyogva megjegyezte, hogy 

Hát ez azért nem olyan durva, mint vártam... :)

Csak az vigasztalt, hogy ez nem akárkitől, hanem a második helyezett Papp Tündétől hangzott el. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem ültem le az erdészeti út melletti farakásra sírni. Hosszú ereszkedés után Hór-völgyből felmásztunk még 500 méter fölé, innen aztán tudtam már tempósan kocogni abban a tudatban, hogy 10 km lehet hátra, az is többnyire lefelé. 

A fájdalmak, a húzódás és a többi nehézség ellenére jövőre is itt leszek. Közepes teljesítmény, de remélem, azért beépül pszichésen és fizikailag, és erőt tudok majd meríteni ebből az élményből is egy hónap múlva az UltraFiord 104 km-es távján.