Több mint egy éve, hogy komolyan elkezdtem érdeklődni a vegánság, a vegetarianizmus, a háztáji gazdálkodás előnyei (a nagyüzemi állattartás hátrányai) iránt, és az azóta eltelt idő hozott annyi felismerést, hogy talán érdemes összegezni. Több ezek közül jócskán túlmutat a táplálkozási szokásokon - és már csak ezért is megérte a kísérlet. 

Talán a legfontosabb ráeszmélés: dönteni jó. Nem, a döntés nem az, amikor két sportcipő közül választasz ár és szín alapján a boltban, vagy módodban áll megjelölni, hogy menüben kéred-e a hamburgeredet, vagy magában – ez csak a döntés illúziója. A valódi döntés jól informált, elegendő érvet és ellenérvet ismer, birtokában van a szükséges paramétereknek, amelyek jellemzik a lehetőségeket, több forrásból tájékozódik, szkeptikus, nem ül fel szlogeneknek, tömeghisztériának, ösztön diktálta pillanatnyi vágyaknak. Persze jogában áll bárkinek mindezek nélkül is határozni az őt érintő kérdésekben, de azt inkább választásnak mondanám, mint döntésnek. 

Érdekes, hogy a magyar nyelv is találóan a választás kifejezést használja politikai kontextusban – amikor zárt rendszerben, sokszor igazi alternatíva híján ráböksz a szűkös lehetőségek közül valamelyikre. A döntés nem ilyen. A döntés lehet az, hogy nem választasz. Hogy nem itt választasz. Hogy nem ezekből, nem ilyen feltételekkel, nem ilyen áron választasz. Ez egy szélesebb spektrum, egy tágasabb horizont. Dönthetsz úgy, hogy kivonod magad a szűkebb vagy tágabb társadalmi közeged (család, barátok, munkahely, de akár község, ország, társadalom) bizonyos konvenciói alól, és nem tekinted magadra vonatkozólag érvényesnek. Nem dolgozol napi 8 órát, mert nem úgy képzeled el az életed. Nem vállalsz gyereket, mert másban látod a létezés kiteljesedését. Nem vezetsz autót, mert az a meggyőződésed. Vagy éppen egy 15 litert fogyasztó amerikai terepjárót vezetsz, mert az a meggyőződésed. A döntés szempontjából mindegy, csak te hozd a döntést, ne más hozza helyetted, ne a reklámok, a trendek, a család, a hagyomány. 

Én úgy döntöttem, hogy bármit döntök, el szeretnék tudni számolni önmagam felé, hogy miért úgy, és nem máshogy. És úgy döntöttem, hogy nem eszem nagyüzemi húsokat, nem megyek állatkertbe, nem lesz tenyésztett kutyám, leteszem a horgászbotot, nem szórakozom cirkuszban, röviden nem helyezkedem bele egy olyan arrogáns pozícióba, amelyből a világot kizárólag a saját szemszögemből tudom csak megélni, és amely egocentrikus nézet szerint az állatok az én kedvemre lettek teremtve.

 A változások, amiket tapasztaltam, szinte mind pozitívak. Kivételt csak a környezetem reakciói képeztek néha, de itt is 75% volt a pozitív visszajelzések aránya. Továbbra sem ez volt a fő szempont, ennek ellenére örülök, hogy nagyrészt értelmes, gondolkodó, empatikus, nyitott gondolkodású emberekkel vagyok körülvéve. Az empátiát egyébként is az intelligencia egyik fontos fokmérőjének tartom: ahogy a skála alsó végén a hároméves gyerek nem képes absztrakcióra, beleértve azt is, hogy nem tudja mások helyzetébe beleélni magát (ezért harapja meg anyát, ezért húzza a macska farkát, ezért tapos el egy bogarat, nem gonoszságból), úgy a skála felső szegmensében az intelligens ember számára a gyermekéhezés, a globális felmelegedés, a más és a másmilyen emberek életét érintő problémák, vagy az etikus bánásmód az állatokkal nem valami megfoghatatlan, távoli dolog, amihez semmi közünk, hanem nagyon is valós és jelen lévő problémák, amelyekért ha akarunk, tudunk felelősséget vállalni, és módunkban áll befolyásolni azokat. 

Sajnos sok esetben csekély mértékben, hiszen az én el nem dobott műanyagpoharam nem fogja ellensúlyozni Kína évi 8.8 millió tonna műanyag szemetét; ugyanakkor felmenteni sem fog engem, annál is kevésbé, hogy a közvetlen környezetemre nagy hatással lehet egyetlen pohár is, ha csak vizuálisan is. Szudánba bármikor átutalhatok 2000 forintot ivóvízre megbízható közvetítőn keresztül, de vehetek a sarki hajléktalannak három pogácsát, ha a mikrokörnyezetem fontosabb; megoszthatok az interneten tényfeltáró tartalmakat, aminek közvetve és megsokszorozva aztán politikai hatása is lehet; elmehetek önkéntesként Haitire vagy Nepálba - szóval igenis vannak a kezemben eszközök egyénként is. Ütközhetek objektív korlátokba, mint például anyagi helyzet, és bár hiszem, hogy kitartással és akarattal ezeket a korlátokat is fel lehet oldani, elfogadom, hogy élethelyzetek és lehetőségek nagyon különbözőek lehetnek - erre még kitérek.

Aztán a környezetem reakcióinak maradék 25%-án belül van a másik véglet, az a viccesnek szánt, de sajnos egyrészt borzasztó szakállas, másrészt inkább kínos és arrogáns hitvallás, miszerint “nem azér' küzdöttem fel magam a tápláléklánc csúcsára, hogy magvakat egyek.” Nos, itt fontos lenne felismerni, hogy szó sem volt semmiféle küzdelemről. Mintegy 2,5 millió év evolúciójának az eredménye a mai Homo Sapiens, amely eredményben nem volt jelentős közreműködése a ma élő egyedeknek. Remélem, én még fogok olyan világban élni, ahol ez az apáról fiúra szálló, gyenge műmacsó duma már annyira kellemetlen lesz mindenkinek, hogy lassan kihal. Ahogy a fejlett nyugati kultúra ma a nőket olyan természetellenes viselkedésmintákra kényszeríti, mint például a köztudottan gerinckárosító hatású magassarkú cipő viselése (ami csak egy hajszállal jobb, mint régi távolkeleti párja, a nők lábfejének szűk cipőkkel való durva megnyomorítása), úgy kényszeríti a férfiakat ebbe a kommersz, tömeggyártott szerepbe, mely szerint a férfi durva, kemény, és húst zabál. És természetesen a spektrumnak nincsenek árnyalatai! Vagy húszabáló maszkulin állat vagy, vagy egy puhapöcs. 

Érdemes belegondolni, mennyire fasisztoid és arrogáns érvelés ez valójában. Egyrészt kimondom, hogy én vagyok a legfelsőbb rendű faj, a világon minden más faj értem van, az én táplálásomra, szórakozásomra, munkám megkönnyítésére. Másrészt azért vagyok jogosult minderre, mert megtehetem. Mert hatalmi pozícióból, erőből járhatok el, és igába hajthatom a nálam gyengébbet. Vajon mennyire vastag és egyértelmű a határvonal a kardszárnyú delfinek néhány köbméteres tartályban való mutogatása, a 30x30 cm-es ketrecben, sötétben, antibiotikumon nevelt csirkék tenyésztése, a cirkuszi elefántok brutális módszerekkel történő betörése és idomítása és aközött, amikor nőkön követnek el erőszakot, gyerekeket kényszerítenek rabszolgasorba vagy népeket igáznak le és irtanak ki? Hogy előbbi törvényes, utóbbi pedig a jog szerint büntetendő? Azokra az ember által alkotott törvényekre és jogra utalunk itt, amelyekre hivatkozva egykor boszorkányokat égettek, embereket feszítettek keresztre, vagy amelyek akár csak évtizedekkel ezelőtt kimondták, hogy feketék nem utazhatnak a busz elejében, zsidók nem tölthetnek be közhivatalt, nők nem szavazhatnak? Vagy amelyek alapján ma is gyermekeket csonkítanak egyes kultúrákban? Biztosak vagyunk benne, hogy ami törvényes, az helyes és etikus, és vakon elfogadható? 

Viszont ha megállapodhatunk abban, hogy a törvényes nem feltétlenül etikus, akkor etikailag elfogadható a kizsákmányolás? Ja hogy az abszolút privilegizált kategórián, azaz a heteroszexuális, nyugati, középkorú fehér férfiakon kívül másokkal szemben igen? Nem lenne ennek a privilegizált csoportnak, a hatalmi pozíciónak az egyik legfontosabb feladata a többi, önmagát megvédeni kevésbé képes csoport védelme, legyen szó gyerekről, állatról, elmaradott népről?

Tapasztalat továbbá, hogy a szokásos, vélt észérvek általában hamar megdőlnek. A könnyen pótolható B12-hiány; a teljesen alaptalan aggodalom a fehérjebevitel miatt; hogy a tej nem alapvető élelmiszer; hogy több növény "életébe" és több termőterületbe kerül az állattenyésztés, mint a tisztán növényi koszt: mind olyan hiedelmeket cáfoló tények, amelyekről hiteles és kiterjedt szakirodalom áll rendelkezésre. A femina.hu-t, a B kategóriás testépítő-blogokat, a Blikket és a húslobbi által finanszírozott kutatásokat ne vegyük fenntartások nélkül hiteles forrásnak.

Fontos tapasztalat, hogy mint minden, a vegánság kérdésköre is erősen függ a kontextustól. Nem tudok azonosulni a vegán facebook csoportok habzó szájú tinédzsereivel és fényevő hippijeivel, akik mindenkit azonnal megköveznének, aki valaha parizert érintett. Egyrészt olyan országban élünk, ahol a sertéshús áfáját csökkentik, és húsüzemekbe fektetnek milliárdokat, ha nem eszik elég húst a paraszt - míg tőlünk nyugatra kormányzati törekvés a növényi alapú táplálék arányának növelése (lásd egyes német tartományok). Másrészt még velünk él az a generáció, aki háborút és éhezést is megélt, ők és az ő közvetlen, közvetett leszármazottaik érthető módon kevésbé lesznek fogékonyak az etikai kérdésekre és az empátiára, ha étkezésről van szó. Nincsenek illúzióim: ha olyan helyzetbe kerülnék, valószínűleg én is megenném embertársamat is, nemhogy egy állatot.

Emellett az anyagi helyzet is meghatározó: aki mindennapos megélhetési nehézségekkel küzd, annak sokadrangú kérdés lesz, hogy hogy élt az az állat, amelyből a heti 20 deka virslije készült. A rossz anyagi helyzettel sokszor egyszerre áll fenn a tájékozatlanság, mint akadály. Aki nem tudja, hogy a gumicukor az csonthulladékból, a virsli az hulladékhúsból és nyesedékből készül; hogy ahhoz, hogy a tehén folyamatosan tejet adjon, folyamatosan mesterségesen megtermékenyített állapotban kell tartani teljes, nyomorúságos élete során; hogy ahhoz, hogy turistaként felülhess az elefánt hátára, az állatot brutális módszerekkel törik be; hogy a viccesen bólogató papagáj valójában neurotikus a bezártságtól; hogy a kézkímélő mosogatószeredért meg a dúsító szempillaspirálodért módszeresen kínozzák állatok százezreit; az nyilván könnyebben vásárolja meg ezeket a termékeket. Ennél már csak az szomorúbb, amikor mindezen ismeretek birtokában teszi valaki ugyanezt. Mert ugye ezek csak állatok. De leginkább mert nem velem történik mindez, akkor meg kit érdekel.

Azért derűlátó vagyok - az emberiség közelebbről ismert történetének ötezer évében nem most van az első mélypont, nem is az utolsó, de talán a XX. század második fele óta a gyengéinkkel való bánásmód általánosságban (bár nem általánosan) javul, beleértve az állatokat is. Kellett hozzá egy újabb világháború, szisztematikus népirtások többfelé, emberek csoportjain elkövetett kegyetlenségek, mártírok, aktivisták, információs forradalom, de talán jó úton haladunk afelé, hogy a saját egónk korlátait felismerve és azokat meghaladva elfogadjuk mások jogát a teljes élethez, aztán következő lépésben segítsük is azt. Egyelőre rengeteg ellenirányú erő akadályoz bennünket, ezek közül is kiemelkedően káros a félretájékoztatás (például reklám), ezért a legfontosabb: szkeptikusnak lenni, mindent megkérdőjelezni, mindennek utánajárni, és végül az első felismeréshez visszatérve: saját döntést hozni.