Nem tudok tovább aludni, éjjel is csak forgolódtam. Kicsit nyugtalanít, ahogy az ágy fölötti olajfestményről letekint rám a szent család, átszellemült arcukon némi rosszallás is ül, biztosan tudnak minden bűnömről visszamenőleg és előre is. Egy kétemeletes erdei kúriában vagyok, az alsó emeleten fekszem az ágyban, valahol az erdő szélén, Orzechówka település határában, Krosnótól fél órányira, Lengyelországban. A házban kilenc feszületet és legalább ugyanennyi Szűz Mária szobrot számoltam, súlyos bársonyfüggönyök takarják az ablakokat, biedermeier bútorok és csipke dominálnak minden szobában. Olyan csönd van itt, hogy időbe telik, mire hozzászokik a fül, és abbamarad a tompa zúgás. Pénteken érkeztem, átvettem kulcsot, a panziós lánya tolmácsolt az apja és köztem. Erős szláv akcentussal, foghíjas szókinccsel magyarázta, hogy ha éjszaka hideg lenne, hívjam fel a megadott telefonszámon, „és majd tesznek valamit, hogy felmelegítsenek”. Elfojtottam a nevetést, mosolyogtam, megköszöntem, és beparkoltam a ház mellé.
Szombaton hajnali négykor keltem, hogy egy kávé és egy kakaós csiga után elinduljak a rajtba, Chyrowába, és az Északkeleti-Kárpátokban 70 km futással eljussak Komanczába. Alig sikerült pár órát aludnom, de viszonylag felkészülten álltam rajthoz, becsülettel végigedzettem az elmúlt hónapokat, az alkoholnak pedig még a társadalmilag elfogadott (vagy elvárt?) mennyiségű bevitelétől is eltekintek immár három hónapja.
35 km az út a szállásomtól a rajtig. Sötét volt, fáztam a kocsiban, de nem fűtöttem jobban, nehogy megszokjam a meleget, és utána rosszabb legyen kiszállni. Ilyenkor, ébredés után nem sokkal még nagyon tiszta az elme, még nem indult be az adrenalin-termelés, ami majd a rajtban fog, ahogy az utolsó igazításokat végzem a cipőfűzőn több száz ultrafutó között, miközben sportkrémek illata lengi be a levegőt – ilyenkor olyan szürreálisnak tűnik ez az egész élethelyzet, az elhagyatott erdei ház, meg ez a hajnali autóút két kis lengyel falu között. Pedig hát ez az élet.
Az érkezést kicsit elszámítottam, így sietősen aggattam magamra a különböző kötelező felszereléseket: fejlámpa, villogó a futómellényre hátra, kesztyű, izolációs fólia, síp, elsősegély-csomag, pohár, ivózsák, stb. Bár nem magashegyi verseny, nem bántam, hogy ekkor málha lesz rajtam, úgyis edzeni kell az Ultrafiord-ra.
A Lemkowyna útvonala több szempontból hálás és jól futható. A 70 km-es távra 2520 m szintemelkedés jut, és nagyon kellemes eloszlásban váltják egymást az emelkedők és a lejtők. Nem annyira lankás, mint mondjuk a Tarawera ultramaraton, ahol 87 km-re jut 2850 m szint, de közel sincsenek olyan mászások benne, mint mondjuk a Lavaredo vagy a Grossglockner alpesi útvonalain. Az időjárással szerencsénk volt – a helyiek szerint évek óta nem fordult elő, hogy ne szakadt volna az eső a verseny előtt több napig és közben is. Most enyhén felhős, de csapadékmentes időben rajtoltunk, közben sem esett, de azért volt sár. Láttam néhány csúnya esést, volt egy kartörés is, ha minden igaz, és a 150-es távon egy magyar versenyzőnek a gerince roppant meg, mert gödörbe lépett. Én így inkább lecsúsztam 2 perccel a tervezett 9 órás időről, de sérülés és nagyobb perecelés nélkül sikerült célba érnem a 400 indulóból 71. helyen. Rövidebb távokon, 20 és 40 km között a nyár folyamán sokszor végeztem első 10-ben, mégsem vagyok csalódott. Az ultrákra többet kell edzenem.
Az útvonal gyönyörű volt. Gyerekkorom meséiben pont ilyennek képzeltem az erdőt. Nem vagyok súlyosan Trianon-sérült, de azért elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy valaha ez itt mind a miénk volt, ez a sok gyönyörű hegy és erdő, egészen a Duklai-hágóig hozzánk tartozott. Végig lekötött a látvány, és mondanám, hogy repült az idő, de azért voltak holtpontok, és az utolsó 10 km-es szakaszon a magyar nyelv minden leleményét kihasználva szidtam a sarat.
Összességében a Lemkowyna megérte az árát és a 400 km utazást. Ha jövőre nem is, de majd ha körbeértem az Ultratrail World Tour minden állomásán, visszajövök 
