Reggel hét óra. Beszűrődik a napfény a sátorba. Nyújtózom egyet, el is mosolyodom, hiszen ez a kedvenc helyem a világon: a sátram. Kezembe veszem a könyvem, kisétálok, élvezem a Fátra levegőjét, lélekben már készülök a kávémra és a mai 140 km-es bringázásra.

Elsétálok a kocsi mellett. Aztán megtorpanok. Valami nincs rendben. Bekiabálok a másik sátorba: "Anna, te dobtad ki a szerviztáskámat a kocsi mellé?" Valami álmos és önérzetes válasz érkezik, miszerint miért tett volna ilyet, és valahol ez jogos.

A szerviztáskában minden megvan: nyomatékkulcsok, pótbelsők, nyeregcső-bilincs, satöbbi. Benézek a kocsiba: a két bringa még az igazak álmát alussza hátul. Első ülés: itt már hiányérzetem van. Hívom Annát, és innentől lassan, másodpercenként bontakozik ki a borzalom és árad szét bennünk a jeges rémület:

A táskáink nincsenek meg, az egyikben Anna tárcája. Aztán a laptopját megtaláljuk - a kocsi alatt. Mi a franc történik itt? Agyam a pánikról problémamegoldásra kapcsol: külsérelmi nyomokat keresek a kocsin, nem nyúlni semmihez, fejben leltárazni a hiányt, irány a recepció rendőrséget hívni, értesíteni a céges kapcsolattartót, és megtervezni, hogy hogyan pótoljuk Zsolnán, a legközelebbi nagyvárosban azonnal az ahhoz szükséges minimális felszerelést, hogy ne vesszen kárba ez az edzőhétvége, ami Anna legfontosabb versenyére a pályabejárás is egyben.

Ettől persze belül tombolok. Órákig, módszeresen tudnám verni azt a suttyó, senkiházi, pitiáner besurranó tolvajt, aki az éjszaka leple alatt kirabol két sportolót. Vagy bárkit. Nem csak a jelentős anyagi kárról van szó (le sem merem írni, a két táskában milyen értékű felszerelés volt), de minden sporttárs tudja, hogy a triatlonhoz hosszú évek alatt gyűjti össze az ember a kipróbált eszközöket, ruhákat, kellékeket - ezeket nem lehet csak úgy pótolni. Csapatmezek, finisher pólók, az évekig keresett kényelmes cipő, testreszabott sportbetét - mind odalett. Legtöbbjével nem is tud mit kezdeni, vagy fel sem ismeri a tolvaj. És a kis gázfőző, ami bejárta velem a világot, a táskán a kitűző az argentin 40-es útról, és... a fényképezőgép 8000 képpel. 

Közrendőrök érkeznek, nem beszélnek a szlovákon kívül semmilyen nyelven - ahogy a recepciós sem. Google fordítóval kommunikálunk, frusztrálóak a félreértések. ("Nem érti, hogy egyedül a laptopot NEM lopták el?! Az MEGVAN!") Várunk a nyomozókra, csüggedten és feldúltan ülünk a padon. Nyugtatgatom Annát, pedig most nekem is nehezemre esik azonosulni azzal a filozófiámmal, hogy ezek csak tárgyak, termékek, és pótolhatóak. Megvan a tervem is mára: Zsolnán van egy Specialized szaküzlet, ott be tudjuk szerezni a bringás cipőt, alsót, felsőt, nekem egy bukósisak és szemüveg is kell - az összegbe nem merek belegondolni, pedig jól tudom, mire kell számítani.

Egyszercsak kiabál és integet az egyik rendőr valahonnan hátulról, 200 méterre a sátortól. Rohanok hozzá, mert sejtem, mi történik. Egy kút mellett, feltúrva, de egy kupacban ott vannak a táskáink. Minden szétdobálva, de ránézésre a legtöbb holmi megvan. Nem tudom biztosan, mert nem nyúlhatunk semmihez a nyomozók kiérkezéséig. Persze a fényképezőgépnek annyi, azt biztos elvitte.

A nyomozók helyszínelő autóval és kutyával érkeznek. Ujjlenyomatokat keresnek, átnézik a táskákat is. Közben próbálok jegyzőkönyvet kicsikarni a rendőrökből, amit valamiért nem akarnak megírni. Tolmácsot hívunk telefonon, ragaszkodom a jegyzőkönyvhöz, vitatkozunk - amíg egyszer csak jön felénk a másik nyomozó Annával. Kezükben a fényképezőgép. Sértetlenül.

Hogy pontosan mi történt, rejtély. Csak készpénzt kerestek vajon, és nem mertek elvinni semmit, ami azonosítható? Nem tudom. Felszabadultan nevetünk, viccelődünk, a rémület és düh helyét átveszi az eufória. Mindjárt bringázunk, ahogy terveztük, és megpróbáljuk ezt az élményt arra használni, hogy örülni tudjunk annak, amink van, és ne csak akkor ismerjük fel az értéküket, amikor hirtelen nincsenek többé.