Vegyes érzésekkel tértem vissza ma Kijevből. A szokásos csalódottság mellé, hogy haza kellett jönnöm, most sok más érzelem is vegyült. Máskor egyszerűbb a helyzet: eltöltök néhány napot vagy hetet a hegyen, az erdőben, távoli tájakon, messze a várostól és a nyugati civilizációtól, és egyszerűen csak szomorú vagyok, hogy vége. Most nem is tudom, mit érzek pontosan. Egy élménnyel ismét több lettem, ugyanakkor nyoma sincs az utazás utáni izgatottságnak, nem pörgetem át magamban a számtalan történést, nem mesélem lelkesen ismerősöknek, hogy mi mindent láttam. Még tart a döbbenet, még küzd egymással az időutazás fantasztikuma és a nukleáris apokalipszis gyásza, még emésztem a tapasztaltakat.
20 éve tervezem ezt az utat. Akkor 13 éves lehettem, és először találkoztam olvasmányélményekben a csernobili atomkatasztrófával. Kicsivel később az internet lett a leírások, képek, aztán videók kimeríthetetlen forrása, és elhatároztam, hogy egyszer ott leszek, olyan közel, amennyire csak lehetséges. Andrej Tarkovszkij 1979-es remekében, a Sztalker-ben mintha megjósolta volna Csernobilt, aztán 2007-ben az ukrán szoftverfejlesztő GSC Game World megalkotta S.T.A.L.K.E.R. című számítógépes játékát, amelyben a játékos végigjárhatja a Zónát – mindkét műnek óriási szerepe volt abban, hogy a téma addig vonzott, míg végül teljesen beszippantott, és egy nap ott állhattam a négyes reaktor közvetlen közelében, kezemben a csipogó Geiger-számlálóval.
Fél évnyi készülődés előzte meg az utat. Utánjárás, fizikai alapismeretek felfrissítése, megtanulni a különbséget alfa- és gamma-sugárzás között, megpróbálni felmérni a veszélyeket, beszámolókat olvasni. Aztán úgy döntöttem, ismerem és vállalom a kockázatot, hogy beteljesüljön egy régi álom. Szerintem erre való az élet.
Első nap Kijevben vidáman fotóztam a cirill-betűs feliratokat, és jól szórakoztam a 60 forintos reptéri transzferen, a betört szélvédős kínai taxikon – aztán ahogy telt az idő, egyre komorabb lettem: ezeknek az embereknek ez a jelenük, ezek a mindennapjaik. Én meg idejövök eggyel nyugatabbról (de ráadásul egyáltalán nem Nyugatról) vigyorogni rajtuk? Elszégyelltem magam, és kezdtem más szemmel látni az egészet. Fantasztikus élmény volt ez az időutazás a „Szovjetunióba”, hiszen mintha egyes kerületekben, épületekben megállt volna az élet 20-30 évvel ezelőtt, de próbáltam mindent egy kis alázattal szemlélni.
Ebben a hangulatban, és azért persze borzasztó izgalommal indult a szombat reggeli csernobili kirándulás is. 8-kor találkoztunk a túravezetőnkkel a busznál. Vezető nélkül nem igazán lehet bejutni a Zónába. A hatóságok nehezen adják ki az engedélyt, és ha még sikerül is szerezni valakinek, odabent nem tartózkodhat felügyelet nélkül. Vannak persze fiatalok, akik sportot űznek az illegális behatolásból (önmagukat stílusosan stalker-eknek hívják), de ennek azért megvannak a veszélyei, hiszen sok olyan terület van még, ahová doziméter nélkül veszélyes belépni - és azzal is.
A buszon kaptunk egy kis történelmi áttekintést az atomkatasztrófa körülményeiről és időrendjéről, amit bár ezerszer hallottam, jól esett meghallgatni ukrán akcentussal. A 30 km-es külső zónába másfél óra alatt jutottunk el. Itt már tábla figyelmeztetett a sugárveszélyre, ellenőrizték az útleveleinket, és valamit alá is írtunk, bár fogalmam sem volt, mi az. Nem sokkal később elértük a 10 km-es, belső zónát, ahol meglepő módon még mindig csak 0.03 mikrosievert per órát mértünk, ami megfelel az ukrán egészségügyi határértéknek.
Az első elhagyott falunál már intenzívebben pittyegtek a műszerek. Meg is kértem az egyik túravezetőt, hogy emelje fel a riasztási határt az ötszörösére az enyémen, amit meg is tett. Itt találkoztunk először az úgynevezett hot spot-okkal, amelyekhez közelebb tartva a számlálót magasabb értékeket mérhettünk. Legtöbbször ilyenkor a sugárzás forrása a föld alatt található, ám azok a növények, amelyek itt nőnek, felszínre hozhatják magukkal, így fontos, hogy ne érintsük őket. A veszélyt egyébként leginkább a sugárzó részecskék és azok szervezetbe jutása jelenti, nem pedig maga a mindenhol jelenlévő gamma-sugárzás. Ezért sem ajánlott szabadtéren enni-inni errefelé, mert növeli egy ilyen részecske bekerülésének a kockázatát.
Ezekből az elhagyott falvakból '86 után evakuálták a lakosságot – néhány kivétellel. Voltak öregek, akik addig könyörögtek, hogy végül nem hurcolták el őket erővel a katonák, akik járták a környező falvakat, lemosták a házakat, elégettették a lakossággal a ruhákat, és lemészároltak minden háziállatot a macskáktól a tehenekig. Az öregek persze mit sem értettek az egészből. Ők már megéltek háborút, éhezést – nem fért a fejükbe, mi ez a láthatatlan ellenség, ami miatt most el kell hagyniuk otthonaikat és földjeiket, ami miatt nem ehetnek a krumpliból és a répából, amit egy életen át fogyasztottak, mi ez a sugárzás, amiről beszélnek. Hiszen süt a nap, virágoznak a fák, a víz is olyan tiszta, hogyan lenne itt bármi „fertőző”?
Az állatok viszont érezték. A horgászok arra lettek figyelmesek, hogy a jól bevált helyeken most nem tudnak gilisztát ásni, mert azok a talaj mélyebb rétegeibe fúrták magukat; a macskák nem ették meg az elhullott egeret; a méhek nem jöttek ki a kasból. Ők valahogy megérezték azt, amire az emberi evolúció bennünket nem készített fel: a halálos veszélynek ezt a láthatatlan formáját.
Ma már a szűkebb zónában alig él valaki – néhány idős ember maradt talán, akik azt mondták, nincs vesztenivalójuk. Csernobilban azonban még a mai napig összesen kb. 700-an laknak, és meg is lehet itt szállni éjszakára a többnapos túrákon (ami a következő terv).
Az erőművet busszal kerültük meg. Láttuk az ötös blokkot, amit még mindig körülvesznek a daruk, amelyek 1986-ban építeni kezdték. Úgy állnak körülötte, ugyanabban a helyzetben, mozdulatlanul, ahogy akkor megszakították a munkát a robbanás után. A négyes blokkot négy vagy öt drótkerítés veszi körül. A komplexum nukleáris létesítménynek minősül, ezért tilos fotózni, de sikerült azért megörökíteni a vasbeton tárolót és a kerítéseket, és persze magát az új szarkofágot, amely három Eiffel-toronynyi acélból készült,100 évre tervezték, és amely az egyetlen objektum, amit szabad fényképezni.
A túra legérdekesebb és egyben utolsó állomása Pripjaty. 1970-ben alapították, szovjet mintaváros volt, tele fiatal sztahanovistákkal, akik együtt építették a szebb, nukleáris jövőt. Nagy presztízsű munka volt itt dolgozni, jól is fizették, és volt szupermarket, amit nem mondhatott el minden szovjet város magáról (sőt). Az egyik útitársam Szodoma és Gomora történetéhez hasonlította Pripjatyét, és tényleg van halvány párhuzam, annyi különbséggel, hogy az előbbi esetben a büntetés azért járt, mert az ember elfordult istentől, míg Csernobilban azért, mert istent játszott.
Egy ide tett látogatás semmiképp nem egy jó poén és egy „sugárveszély” táblával készített szelfi. Ugyanakkor ez itt nem is kegyhely. Nincsenek kápolnák, feszületek, templomok, amikről az ember azt hiszi, hogy rajtuk keresztül majd könnyebben utat talál istenhez. Nincsenek túlzó gesztusok, mint a zsoltár, a keresztvetés, a letérdelés egy oltárkép felé. Nincs jelen az intézményesített vallás modorossága, vagy a néphagyomány jajveszékelő gyásza. Nincsenek hatásvadász múzeumi koncepciók. Itt csend van, valódi katarzis, valódi kegyelet. Az omladozó házak, otthagyott cipők, játékmackók, mesekönyvek között, az aszfaltot átfúró harmincéves fák árnyékában, a steril csendben megérint minket az az elmúlás, ami túlmutat egy temetés fájdalmán, ami emlékeztet bennünket, hogy milyen rövidke a mi fejezetünk az Univerzum könyvében, és ami megint csak perspektívába helyezi az itthoni életünket és mindennapi problémáinkat. Én ezért utazom
