Az útinapló izgalmas műfaj - erre akkor döbbentem rá, amikor négy hete egy kényelmetlen reptéri széken valószerűtlen pozitúrába tekeredve egyhuzamban kiolvastam Kolumbusz naplóját. Nemcsak a történések miatt érdekesek ezek a leírások, hanem mert az elbeszélő egyes szám első személyben kiegészíti azokat személyes, szubjektív megéléseivel, gondolataival. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, a korábbi utazások gyakorlatával ellentétben nem utólag, hanem már útközben megírom a naplót, és erre kiválóan alkalmasnak bizonyult a legjobb barátomtól kapott szivárványszínű füzetke. Ebből írom át most más által is olvasható formátumba. 

Az első rész igazából az utolsó. Már mossa a gép az egy hónapnyi szennyet a ruhákból, már leborotváltam a négyhetes szakállat és hajat, már a kanapémon ülök megint többnapnyi buszozás és repülés után, amivel hazajutottam a világ másik feléről Budapestre. Ismét sikerült olyan messzire utaznom, hogy ha messzebb mentem volna, akkor gyakorlatilag már közelebb jöttem volna. Tudat alatt biztos úgy érzem, hogy a fizikai távolság jobban kielégíti azt a csillapíthatatlan elvágyódást, ami bennem van. Kicsit szomorúan veszem sorra az emlékeket és élményeket, nehéz lesz megint visszaszokni a polgári életembe. Persze amikor éjjel a Fitz Roy lábánál a mínusz 5 fokban a sátorban a zoknis lábaimra egy-egy pólót kellett tekerni a hálózsákban, hogy  ne fagyjak meg, és összesen 2-3 órát aludni tudjak, olyankor a helyzet romantikája ellenére hiányzott kicsit a Nespresso gépem meg egy kád forró víz. Mégis szép volt, és eszembe jutott az a gondolat, ami a verseny eligazításán hangzott el a szervezőtől, aki a biztonsági előadást tartotta:

Ez nem egy klasszikus terepfutó verseny. Soha nem tapasztalt élményben lesz részünk, de szenvedni fogunk - a hidegtől, a sártól, a fáradtságtól, a hófúvástól, a meredek emelkedőktől. De ne felejtsük el: míg millióknak nincs választásuk, mi magunknak akartuk ezt a szenvedést. Becsüljük meg ezt a kivételezett helyzetünket.

Április 6-án állok rajthoz terepfutós kalandtúráim következő állomásán, az UltraFiord-on, Patagóniában, Chile legdélebbi csücskében, Ultima Esperanza tartományban, aminek a nevét úgy fordíthatjuk: utolsó remény. Egy ideje már minden évben kiválasztok egy távoli úti célt (eleinte az Ultra Trail World Tour versenyei voltak tervben, de bővült a kör), és a verseny után eltűnök a hátizsákommal meg a kis gázfőzőmmel néhány hétre a vadonba. Ezúttal 104 km-t fogok futni 5180 méter szintemelkedéssel, aztán kb. 200 km-t túrázni, mindezt 14000 km-re Budapesttől.

Mégsem ez a táv tűnik hihetetlenül hosszúnak, hanem az az út, amin 10 éve elindultam, hogy magam mögött hagyjam az akkori Kovács Pistit - és most érdekes és ijesztő, de mindenképp fontos visszanéznem rá innen, az UltraFiord rajtjából. Azt hiszem, most jutottam el odáig, hogy az életemnek azt a korábbi szakaszát már nem szégyellem, hanem elfogadom, mint a sorsom alakulásának szükséges előzményét.

2016-ban ilyentájt volt egy éve, hogy vegán pályára álltam. Még nem vagyok kész, de alakulok. Akkor így foglaltam össze addigi tapasztalataimat:

Az, hogy az ember elmegy a Tortúra 65-re decemberben, valahol érthető: végre itt a tél (legalábbis a Bükkben), vár a friss hó, az Őserdő, a Bükk-fennsík. Az, hogy ezt követően részt vesz az éjszakai Bükki Kihívás 55 km-es távján, ahol az előző évi győztes is visszafordul félúton - betudható a Bükk feltétlen szeretetének, vagy hirtelen felindulásból elkövetett nevezésnek. Ha viszont rá egy hónapra ott áll a Bükki Kilátások Hard távjának rajtjánál is, akkor ott valami gyerekkori trauma lesz a háttérben; akkor abban a szerencsétlenben valami valamikor eltört, cserbenhagyta a józan ítélőképesség, elméje már nem tudja az őt körülvevő világot befogadni, és nem képes az ésszerű cselekvésre.

Persze a terepfutás, az ultrafutás, a terepultra meg aztán főleg arról szól, hogy újra meg újra, önként és mosolyogva felszállunk az "SZ" jelű rollerre.

A hazai terepfutás egyik kedvelt színtere a Budapesttől mindössze 50 percnyi autóútra található Vértes hegység, amely 300-400 méteres "csúcsaival", sok helyen meredeken emelkedő, cserébe aztán hosszan ereszkedő futóútvonalaival hálás edzőterepe a környékbeli és fővárosi futóközösségnek. Barátságos lankáin nem is nehéz akár maratoni távú versenyt rendezni mindössze 1000-1200 méter szintemelkedéssel. Van, ahol a 40 km-es távon 1005, míg az 50 km-es ultramaratonon mindössze 1245 métert kell összesen megtennie a versenyzőnek a Föld középpontjával ellentétes irányban.

Azért mégse becsüljük alá ezeket a hazai viszonylatban is alacsonynak mondható hegyeket! A Vértes egyes útvonalai a harcedzett terepfutón is kifoghatnak, ahogy ezt a veterán ironman-t is megviselte Várgesztes és Új-osztás között a kék kereszt:

Nem tudok tovább aludni, éjjel is csak forgolódtam. Kicsit nyugtalanít, ahogy az ágy fölötti olajfestményről letekint rám a szent család, átszellemült arcukon némi rosszallás is ül, biztosan tudnak minden bűnömről visszamenőleg és előre is. Egy kétemeletes erdei kúriában vagyok, az alsó emeleten fekszem az ágyban, valahol az erdő szélén, Orzechówka település határában, Krosnótól fél órányira, Lengyelországban. A házban kilenc feszületet és legalább ugyanennyi Szűz Mária szobrot számoltam, súlyos bársonyfüggönyök takarják az ablakokat, biedermeier bútorok és csipke dominálnak minden szobában. Olyan csönd van itt, hogy időbe telik, mire hozzászokik a fül, és abbamarad a tompa zúgás. Pénteken érkeztem, átvettem kulcsot, a panziós lánya tolmácsolt az apja és köztem. Erős szláv akcentussal, foghíjas szókinccsel magyarázta, hogy ha éjszaka hideg lenne, hívjam fel a megadott telefonszámon, „és majd tesznek valamit, hogy felmelegítsenek”. Elfojtottam a nevetést, mosolyogtam, megköszöntem, és beparkoltam a ház mellé.

A Bükki Kihívás a baráti beszélgetés során, melyben utólag kielemeztük, a "csak önmagával összehasonlítható verseny" eposzi jelzőt kapta. (Bár nem verseny, mégis minden évben alig vájra mindenki, hogy másnap kikerüljön a honlapra az eredménylista, szóval igazából de, verseny.)

Ez egy hosszú futás. Relatív, hogy kinek mi a hosszú; a Kör 152 km-éhez képest harmadannyi, de mondjuk Balboából majdnem három kijön belőle (távban és szintemelkedésben is), hogy csak két ikonikus hazai útvonalhoz viszonyítsam. Az 55 km-es táv idén papíron 56.8 km volt, amit folyamatos eltévedésekkel sikerült 60.8-ra kiegészítenem, de ahogy elnéztem, nem csak nekem. Azért nem hasonlítható semmi máshoz, mert 1. éjszaka zajlik 2. télen 3. a Bükkben. Ezekkel a feltételekkel hazai viszonylatban az egyik legkeményebb útvonal, amit ilyen távon választhat a futó. Ráadásul a Bükk-fennsíkon mindig 10 fokkal hidegebb van, mint az ország aktuálisan leghidegebb pontján, és eddig talán kivétel nélkül minden évben 30-50 cm friss hó is nehezítette a haladást.

Vegyes érzésekkel tértem vissza ma Kijevből. A szokásos csalódottság mellé, hogy haza kellett jönnöm, most sok más érzelem is vegyült. Máskor egyszerűbb a helyzet: eltöltök néhány napot vagy hetet a hegyen, az erdőben, távoli tájakon, messze a várostól és a nyugati civilizációtól, és egyszerűen csak szomorú vagyok, hogy vége. Most nem is tudom, mit érzek pontosan. Egy élménnyel ismét több lettem, ugyanakkor nyoma sincs az utazás utáni izgatottságnak, nem pörgetem át magamban a számtalan történést, nem mesélem lelkesen ismerősöknek, hogy mi mindent láttam. Még tart a döbbenet, még küzd egymással az időutazás fantasztikuma és a nukleáris apokalipszis gyásza, még emésztem a tapasztaltakat.